Június 24. - 518 km
Ma a világ talán legkékebb vizű tavánál jártunk, amely egyben az USA legmélyebb tava is – biztos van összefüggés. Nem csak a víz mélysége, de a tisztasága is hozzájárulhat az egészen valószerűtlen színhez. A tó ugyanis egy volt vulkán belsejében van, se ki, se be nem folyik semmilyen víz, kizárólag az itt hulló csapadék (elsősorban hó) töltötte fel. Azaz a kaldera egyetlen apró vízgyűjtő terület, amelynek semmilyen kapcsolata nincs (hidrológiai szempontból) a környezetével.
A Crater Lake Oregon állam egyetlen nemzeti parkja, és egy kb. 7700 évvel ezelőtt történt hatalmas kataklizma eredménye. A Kaszkád-hegységben van, amely még most is aktív vulkáni terület – itt tört ki nem is olyan régen a Mt. St. Helens, amelynek kitörése nyomán a légkörben kerülő hamu és por miatt a következő évben mérhetően hidegebb volt egész bolygónkon. I.e. 5700 körül a Mt. Mazama vulkán egyik kitörése során a magmakamra beszakadt, ezzel a hegy teteje „eltűnt” (becslések szerint kb. 500 méterrel lett kisebb) és egy hatalmas kaldera maradt utána. A magma túlnyomó részének távozása után (ez indukálta az összeomlást, mert már nem volt, ami megtartsa a kamra tetejét) már csak enyhe vulkáni tevékenység volt, de arra elegendőnek bizonyult, hogy a kaldera alját szépen egyenletesen beborítsa a láva. A vízzáró réteg felett évszázadok során felgyülemlett a csapadék és egy gyönyörű tó keletkezett. Ami egészen meglepő, hogy a környéken élő indiánok folklórjában meglepő precízen megmaradt a hatalmas kitörés. Mondáikban pontosan úgy mesélik el a történteket – természetesen mindenféle természetfeletti körítéssel – ahogy a feltételezések szerint a kitörés lezajlott. Hihetetlen, hogy közel nyolcezer éven keresztül generációról generációra jelentős torzulás nélkül át tudták adni ezt az információt, mindenféle írásbeliség nélkül. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy más mondáknak mi lehetett a valóságalapja.
A tudósok becslése szerint a tó kb. 720 év alatt töltődött fel a mostani egyensúlyi állapotba, ahol a párolgást pont pótolja a környéken hulló hihetetlen mennyiségű hó. Évente ugyanis átlagban 13,5 méter hó esik. A rekord egy télen 22,5 méter volt. Ez nagyjából egy hétemeletes háznak felel meg. Nem csak amerikai viszonylatban nagyon mély a tó (592 és 594 méter között, attól függően mennyi hó esett abban az évben), a világ harmadik legmélyebb átlagos mélységű tava, csak a Bajkál- és a Tanganyika-tó átlagos mélysége nagyobb. Mivel a másik kettő legmélyebb pontja bőven a tengerszint alatt van, a Kráter-tónak viszont messze nem, ezért ez a legmélyebb átlagos mélységű tó (350 méter), amely teljes egészében a tenger szintje felett van. Csak sikerült valamiben elsőnek lenni!
De – egyelőre – elég a sok adatból, lássuk hogyan jutottunk el ehhez a természeti csodához. Kicsit korábban keltünk, mint általában, mert az előző nap vásárolt sok cuccot el kellett tüntetni a kocsiban. Ez olyan kiválóan sikerült, hogy nem is látszott meg a kocsi belsején. Pedig nyolc pár cipőt vettünk és ezeket mind dobozostul raktam el. Tényleg családokra tervezték az autót. A rengeteg tárolórekesz mindent elnyelt.
Egy darabig az 5-ös interstate-n mentünk, majd Roseburg városánál rátértünk a 138-as útra, amely ismét Amerika festői útjai közé tartozik – a Rouge-Umpqua Scenic Byway. Mint kiderült ezt a „vízesések útjának” is nevezik, mert 15 gyönyörű vízesés van mellette. Ezt sajnos mi előre nem tudtuk, és nem volt betervezve ezek megtekintése. Emiatt, csak egyetlen vízesést volt időnk megnézni. Azt is inkább véletlenül. Letértünk az útról, hogy megebédeljünk a sűrű erdőben, és kiderült, a piknik-asztaloknál kezdődik egy rövid túra az egyik vízeséshez (sajnos a nevét nem írtuk fel :-( ). A parkoló mellett egy 70 éves, fából (!!!) készült vízvezeték volt, amely több helyről gyűjtötte össze a vizet egy kis vízierőműhöz. Elég hihetetlen volt látni a legalább két méter átmérőjű fa csövet és belegondolni, hogy ez 70 éve ott van.
Szerény, de finom, ebédünk után elindultunk a vízesés felé. Mivel az út elég meredek, a legnagyobb része kiépített pallókon és falépcsőn vezet, maga a kilátó, ahonnan meg lehet nézni a szép vízesést, is egy nagy deszkaplatform az egyik hatalmas duglászfenyő törzse körül. Ez is teljesen jó állapotban volt, megint meg kellett állapítanom, az amerikaiak nagyon komolyan vehetik a túrázást, mert sok-sok adódollárt költenek rá.
A rövid túra (még fél óra sem volt) után mentünk tovább az erdőben, amely azonban lassan ritkulni kezdett, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk. Megálltunk pár percre a Gyémánt-tónál, amely egy vulkánkitörés során jött létre, ahogy a kiömlő láva elzárta egy patak útját. Innentől már csak csoportokban találkoztunk fákkal, és egyre több helyen hófoltokkal.
Délután három óra körül elértük a Kráter-tavat és – már nagyon sokadszor utunk során – megint elállt a szavunk. Zsuzsi később bevallotta nekem, nem nagyon értette miért megyünk megnézni egy olyan nemzeti parkot, ahol nincs semmi csak egy tó. Az az egy tó azonban olyan elmondhatatlanul szép, amilyen nagyon kevés lehet a világon. A kaldera falai meredeken veszik körbe a valószerűtlenül kék vizet. A nagy szél által hajtott hófehér felhők árnyékai futnak a mélykék vízen. A kaldera szélén pedig foltokban a hó fehérsége és a meredek falakon kapaszkodó magas fák zöldje töri meg a sziklák szürkeségét. Szerencsénkre egész jó időnk volt, még a nap is kisütött időnként.
A tó szinte kerek (8 illetve 9,5 km a legkisebb és legnagyobb átmérője – a szemünk körnek látja), és 400-500 méter magas meredek sziklafal határolja mindenütt. Egy kisebb vulkáni kúp szigetként emelkedik ki belőle, ezt Varázsló-szigetnek hívják. Van olyan hely, ahol egy kanyargós ösvényen le lehet menni a tóhoz, de mi erre nem vállalkoztunk. Később kiderült, ha akartuk sem tudtuk volna ezt a túrát megtenni, mert az út, amin el lehetne oda jutni, le van zárva.
Ha nem a tavat bámultuk, akkor is káprázatos panorámában gyönyörködhettünk. És ami külön élmény volt a gyerekeknek, a késői júniusi időpont ellenére bőven volt még hó. Persze, 2400 méter magasan voltunk, ahol télen 14 méter hó esik, nem csoda, ha megmarad belőle. Ebben az is segít, hogy a fagymentes napok egy éven belül jellemzően július 7-e és augusztus 19-e között vannak, de esetenként még olyankor is szokott fagyni. Nagy örömmel hógolyóztak kölkeim, még szerencse, hogy nem voltak megfelelően öltözve ehhez az időtöltéshez, így mikor már nagyon fáztak, mindig abba tudták hagyni. Az idő további részében egyszerűen csak gyönyörködtünk a varázslatos látványban.
A látogató-központban megnéztünk egy filmet a tóról, majd elindultunk a kaldera peremét körbejáró út keleti részére, de meglepődve kellett tapasztalnunk, még le van zárva, ott még nem olvadt el a hó. Nagyon nem bántuk, mentünk tovább Medford városa felé, továbbra is gyönyörű utakon Útközben megnéztünk egy olyan kb. másfél méter széles, 10 m mély és 50 m hosszú kis szurdokot, ahol a patak percenként egy medencényi vizet szállít. Itt láthattunk először olyan fákat, amelyeknek a gyökerei a föld alatt összenőnek és megosztják egymással a tápanyagokat. Később még az úton meg is vacsoráztunk, ezért késő este értünk a szállásunkra. A mai nap is fantasztikus volt.
