Június 15. – 898 km

Sikerült egy életre elég dinoszaurusz csontot megnéznünk, annak ellenére, hogy a mai napon tulajdonképpen csak utaztunk.

Egy tökéletes állapotban megmaradt ceratoszaurusz-fej.

Utunk tervezésekor megtett távolság tekintetében két nagyon hosszú és három hosszú nap jött össze a programban. Az egyik leghosszabb mára volt betervezve, Green Riverből el kellett jutnunk Jackson városáig. Bár lett volna rövidebb út is, annak érdekében, hogy ne unjuk magunkat halálra az úton, úgy döntöttem, egy kis kerülőt teszünk és megnézzük a világ egyik legnagyobb dinoszaurusz- temetőjét is. Azt nem is tudtam, hogy ezzel a döntéssel sikerül ismét egy kiemelkedően szép úton mennünk – ez csak extra bónusz volt a mai napra.

Az előttünk álló hosszú út miatt hajnalban, a kelő nappal együtt már fent voltunk és hatkor már róttuk is a kilométereket. Ehhez az kellett, hogy az előző este mindent bepakoljunk, és ma reggel már csak be kellett hajigálni a pizsamákat és a pipereszereket (na meg a Peti ágyát képző plédeket, mert itt a gyerekek úgy döntöttek, jobb ha nem egy ágyban alszanak, így a padlón ágyaztunk meg Petinek), lecuccolni a kocsiba, és az első óracsipogás után 20 perc múlva már úton is voltunk.

A 191-es úton indultunk el, és szinte egész nap ezen mentünk (közel 900km-t), egészen Jacksonig, azon a kis kitérőn kívül, amelyet a Dinosaur Nemzeti Emlékhely miatt tettünk Vernal városa után. Gyermekeink azonnal elaludtak a kocsiban, így nem láthatták, hogy a sok totál egyenes szakasz után beérünk a hegyek közé, ahol minden bizonnyal a szénbányászatból élnek az emberek, mert számtalan olyan óriásplakát volt az út mellett, amelyek arra hívták fel a figyelmet, milyen sok embernek ad megélhetést a szén, és milyen büszkék arra, hogy ők látják el energiával a többieket.  Hirtelen durván elkezdett emelkedni az út, erőlködött is az autónk rendesen, és hipp-hopp felértünk 3000 méter felé. Egy két pótkocsit húzó olajtanker után mentünk egy ideig, valószínűleg üres lehetett, mert nagyon nehéz volt megelőzni. A hágó után egy 43 kilométeres lejtővel találkoztunk (ezt persze csak most tudom, hogy megnéztem a GoogleEarth-ön, ott csak annyi tűnt fel, hogy elkezdünk lefelé menni), amely a következő városig tartott. Itt kiderült miért volt előttünk az olajszállító, ahogy ereszkedtünk lefelé, egyre-másra bukkantak fel az olajkutak az út mellett.

Nagyon szép táj volt, még az olajkutak sem tudták tönkretenni. Forgalom szinte nulla volt, csak két-három olajszállítóval találkoztunk, illetve az, amelyiket korábban megelőztük, a lejtőn utolért minket. Nyomhatta rendesen a sofőr! Inkább elengedtem, vasárnap lévén biztos sietett a családjához. Na meg nem fogok leállni izmozni egy kisebb vonattal.

Reggel kilenc körül értünk Vernal városába, ahol szerencsére a gyerekek is felébredtek, mert ideje volt reggelizni. Megálltunk egy Denny’s nevű lánchoz tartozó étteremnél, ahol teljes telt ház volt, de egy pár percen belül azért kaptunk asztalt. Persze, elfelejtettük, hogy Amerikában ma volt apák napja (mert ott ez is van), sok család azzal (is) ünnepelte, hogy nem otthon reggelizett. A spanyolajkúak már teljes puccban voltak (öltöny, nyakkendő, vasalt ruha) gondolom onnan egyből mentek a vasárnapi misére. Maga a reggeli nem volt egy gourmand étkezés, viszont több napra való cukrot vehettünk magunkhoz, szerintem már a kávéban is több volt, mint az egy napra ajánlott mennyiség. Ráadásul olyan rendszer volt, hogy ingyen újratöltötték a bögrét, ahogy elfogyott, tejszínhabbal, cukorsziruppal, mindennel együtt. Persze egy ilyen helyen az étkezés nem két perc, közel 11 volt mire úja elindultunk, de nem bántuk.

Brrrrr!!!

Vernal-hez már nagyon közel van a Dinosaur National Monument, ahol a XX. század elején Earl Douglass rengeteg dinoszaurusz-csontvázat talált. Már Vernal-ban lehetett látni, itt minden az őshüllőkről szól, jó néhány egészen ízléstelen szobrot is láthattunk. Mentünk egyre csak az úton és Jensen városkából kiérve hirtelen 100 méterenként egy-egy prérikutya tetem feküdt az úton vagy mellette. A szegény döglött állatok mellett megjelentek az élő prérikutyák is, és sajnos kiderült miért van oly sok tetem, ész nélkül rohangáltak az úton keresztbe. Sőt, előszeretettel tartózkodtak halott társaik mellett, határozottan úgy tűnt, lakmároznak a tetemekből. Nagyon meglepett, mert a prérikutyák rágcsálók, de egészen konkrétan láttuk, ahogy az egyik beleharap egy társának tetemébe. Guglizásomnak az volt az eredménye, jól láttuk, a prérikutyák megehetik fajtársaik tetemét. Ennek biztos az az értelme, hogy az értékes fehérje ne menjen veszendőbe, az autóúton viszont azt eredményezi, hogy egyre több prérikutya leli csúnya halálát az autók kerekei alatt. Sajnos az evolúció által kikényszerített viselkedés már nem felel meg a mai kor követelményeinek.

Kerülgetve a kis állatkákat, hirtelen eljutottunk az „Isten hozta Coloradoban” tábláig. Ennek nagyon nem örültem, mert tudtam, ugyan a Dinosaur Nemzeti emlékhely 90%-a Colorado államban van, maguk a dinók azonban Utah-ban. Fordulhattunk vissza, ismét eltévedtünk. Mivel a mai napra nagyon hosszú út volt betervezve, kicsit szentségeltem, főleg, hogy állandóan a prérikutyákat kellett figyelnem, nehogy elüssek egyet. Nem is foglalkoztam azzal milyen sebességgel megyek, amíg egy rendőrautó nem jött szembe. Éppen akkor az egyik rágcsáló miatt egy kormányrángatással egybekötött fékezési manőver közepén voltam, de a rendőr így is megfordult mögöttem és bekapcsolta autója tetején a villogót. Ilyenkor nincs mit tenni, azonnal megálltam az út mellett. A rend amerikai őre komótosan odaballagott hozzánk, Zsuzsi oldalán udvariasan megkérdezte, mit csinálunk.

Párom ecsetelte neki, hogy a nemzeti emlékhelyet keressük, de sajnos elvétettük a leágazást. A rendőr megértőnek mutatkozott, de felhívta a figyelmünket, hogy a megengedettnél nagyobb sebességgel közlekedtünk, majd rákérdezett mennyi is ott a sebességkorlátozás. Szerencsére jó választ adtunk (65 mérföld, mi pedig 73-al mentünk) és biztosítottuk róla, hogy mi nem akartunk gyorsabban hajtani csak a sok prérikutya miatt nem figyeltünk oda. Abban is szerencsénk volt, hogy éppen egy elég határozott lejtőn voltunk, így a rendőr ismét megértően mondta, hogy biztos a sebességtartó-automatika nem lassította le az autót. Mindenesetre látszott, egyáltalán nem akar minket megbüntetni. Elkérte a papírjainkat, visszament a kocsijához, gondolom beadta a számítógépbe az adatainkat. Mikor visszajött, szóbeli figyelmeztetésben részesített minket, majd tiltakozásunk ellenére (szó szerint azt mondta „nekem most az a dolgom, hogy ide-oda mászkáljak a kocsival, mehetek nyugodtan arra is amerre maguk”) elvezetett minket az elágazásig. Az egész találkozás alatt végig nagyon udvarias volt, egyáltalán nem éreztük megfélemlítve magunkat. Szerencsénk volt.

Eltévedésünket most magunknak köszönhettük, volt tábla az út mellett, de valami miatt nem vettük észre. Sajnos ma is tartoztunk az ördögnek egy kitérővel, ami közel egy órával megrövidítette a napunkat. Ráadásul egy csomó szerencsétlen prérikutyát is láttunk, és csak remélni tudjuk, hogy mi magunk egyet sem ütöttünk el. Viszont jártunk Coloradóban is, igaz, talán 50 másodpercet töltöttünk ott! :-))

Ez a dínó-fal.

Az útbaigazítás után hamar elértük a nemzeti emlékhely látogatói központját.Itt semmi jelét nem láttuk annak, hogy ez nem nemzeti park, pontosan ugyanolyan volt a központ és a kapott anyagok is, mint egy parkban. Itt is volt egy buszjárat, amely a dinó-kőfejtőhöz (Dinosaur Quarry) vitt minket. Itt egy egészen egyedülálló képződményt lehet megtekinteni, a Dinoszaurusz-falat. Ez egy meredek (67 fokot zár be a földdel), kb. 10 méter magas sziklafal, amelyben több, mint 1500 (igen, ezerötszáz) dinoszaurusz-csont van megkövesedve. Természetesen ezek is a szikla mélyén voltak, de aprólékos munkával a paleontológusok kifejtették és úgy döntöttek, a fosszíliákat nem viszik el innen, hanem a fal mellé és fölé építenek egy épületet. Eredetileg maga a látogató-központ is itt volt, de a talaj annyira instabil, hogy akkora épületet nem bír el, ezért van most kb. egy kilométerrel arrébb van és busszal kell feljönni magához a falhoz.

Bevallom, nem sokat tudtunk erről a látványosságról, tényleg csak azért terveztem be, hogy legyen valami a mai napon a sok vezetés mellett (ezen egyébként kár volt parázni, ha az ember nem az interstate utakon megy, itt nyugaton garantáltan gyönyörű tájakon fog menni, ahol biztosan talál érdekességeket), de nagyon kellemes meglepetés volt. Fantasztikus hely, valóban egymás hegyén-hátán vannak a kőben a dinócsontok, olyan mennyiségben, ami befogadhatatlan.

Stegoszauruszok, alloszauruszok, nagyon sok ceratoszaurusz, és megszámlálhatatlan más csont van a sziklában. Egy emeleti galériáról a fal tetejét is meg lehet nézni és nagyon szuper interaktív tájékozató anyagok segítenek eligazodni a csontok tömkelegében. Megtudhattuk, nagy valószínűséggel egy hirtelen áradásban pusztultak el az őshüllők, a folyó tetemeiket egy helyre hordta össze – ezért van ilyen hatalmas mennyiségű lelet itt egy helyen - ahol gyorsan belepte földi maradványaikat a sűrű iszap, amely évmilliók alatt szépen megkövült.

Peti egy ceratoszaurusz lábcsontjával.

Tudván, hogy még 420 kilométert kell megtennünk, túl sokat nem időztünk a csontvázak között, de az biztos, nagyon kellemes meglepetés volt ez a kis kitérő. Folytattuk utunkat a 191-es úton (amely egyébként Mexikótól Kanadáig megy) és ismét felkapaszkodtunk majdnem 3000 méteres magasságig, mielőtt elhagytuk volna Utah államot. Elhaladtunk egy hatalmas víztározó, a Flaming Gorge Reservoir (Lángoló Szoros Tározó) mellett, és egy újabb fennsíkra értünk, ahol minden irányban gyönyörű panoráma tárult elénk. Teljesen elhagyatott tájon haladtunk, alig volt nyoma az emberi jelenlétnek. Nem csoda, Wyoming államban összesen 582 ezren laknak, holott két és félszer akkora, mint hazánk. (Érdekesség még, hogy az állam átlagos tengerszint feletti magassága 2040 méter, és a legalacsonyabb pontja 945 méteren van.) Feltámadt közben a szél, ezért szokásos hideg ebédünket takarókba burkolózva fogyasztottuk el egy kis parkban az út mellett, egy talán 50 fős településen.

Tényleg megkapóan szép volt a táj, jellemzően a négy égtáj közül kettő felé hatalmas havas hegyeket láthattunk a távolban. Annak ellenére, hogy ma majdnem 900 kilométert ültünk a kocsiban, egyáltalán nem untuk. Alpesi legelők és marhák vettek minket körbe, elszórtan néhány farmmal. Haragos fekete és habos fehér felhők kergették egymást a vakítóan kék égen. Szinte sajnáltuk, hogy este 7 körül beértünk Jackson városába. Ott viszont  kiderült, motelünkkel szemben pont egy mozi van, ahol az „Így neveld a sárkányodat 2” ment. A gyerekek erre már egy fél éve készültek, ezért a nyitó hétvége utolsó előadására vettünk nekik jegyet. Megvacsoráztunk, a gyerekeket leadtunk a moziban, mi pedig kettesben maradtunk. Mindenki nagyon boldog volt.

Ilyen tájakon mentünk napközben (kattints, galéria nyílik)