Június 29. – 623 km
Utolsó előtti napunkat – ahogy illik egy road tripen – végig az autóban töltöttük. De ez senkinek nem volt ellenére, mert a Csendes-óceán partján végigfutó 1-es úton autóztunk egész nap. Jó sok évvel ezelőtt, mikor erre jártunk, sajnos erre nem volt időnk, ezért most utunk tervezésének alapvető része volt, hogy ezen mindenképpen végig kell mennünk San Francisco és Los Angeles között. A legszebb részek ugyanis Carmel és Big Sur között vannak.
Mivel ma is sokat terveztünk autózni, ismét korán indultunk. Monterey városkájának a tengerpartjával kezdtünk, ahol a híres Cannery Row-t néztük meg. Itt régen szardíniakonzerv-gyártás folyt, és John Steinbeck hasonló című örökbecsű novellája (meg az ebből készült film) tette híressé. Ma persze már ezt is rehabilitálták és éttermek, hotelek, boltok vannak a régi gyárépületekben. Ezeket mi csak kívülről láttuk, mert még nem volt reggel nyolc óra sem, mikor odaértünk. Lementünk azért a tengerhez egy pár percre, élvezni a hullámok moraját és gyönyörködni a panorámában. Mielőtt elhagytuk volna a várost, még gyorsan vettünk reggelit is, terveink szerint Carmel városkájában akartunk enni a tengerparton.
Ezt sikerült is megvalósítani, a korai időpont miatt egészen közel tudtunk megállni a parthoz. Letelepedtünk néhány sziklára és a hatalmas hullámokat, a sirályokat, a parton kergetődző kutyákat meg a horizontot bámulva megreggeliztünk. Jobban esett, mintha bármilyen szuper helyen ettünk volna. Carmel egyébként egy tündéri kis nyaralóhely, amely az 1900-as évek elején a művészek kedvelt lakóhelye volt. Lehet, hogy most is laknak még itt, de azért inkább a gazdagok kedvelt üdülőhelye lett, szebbnél szebb házakkal. De való igaz, bohém hangulata megmaradt. És, hogy egy kis színes információval szolgáljak, a városban csak külön engedéllyel lehet magassarkú cipőben járni. Az 1920-as években hozták a törvényt, félve attól, hogy a fák gyökerei miatt hepehupás járdán esetleg balesetet szenvedő nők kártérítésért perelik majd a várost (gondolom ez többször megtörtént). Mesebeli hely, jó lenne valamikor ez életben pár napot eltölteni itt (is).
A reggeli után nekivágtunk annak, amit mára terveztünk – az autózásnak. Az 1-es úton sokak szerint lehetetlen „csak úgy” végigmenni. Igazuk van, olyan gyönyörű a panoráma, hogy lépten-nyomon meg kell állni. Még akkor is, ha az ember nem akarna fotózni. Szerencsére az út építői is tudták ezt, ezért 5-10 km-ként biztosan van kiálló, ahonnan lehet gyönyörködni a tájban. Nem fogom részletesen leírni hogy is történt ez, mert elég repetitív lenne. Megálltunk, leesett az állunk, fotóztunk, nagy nehezen visszaszálltunk. Vagy 15-ször.
Egyetlen megállónkról érdemes talán külön is írni. Ez a Hurrikán-fok volt, ahol olyan szél fújt, amilyet ritkán lehet tapasztalni. Jól át is fagytunk, mert nem ehhez voltunk öltözve, de nagyon élveztük, ahogy szinte rá lehetett dőlni a levegőre. Aztán beszálltunk a kocsiba, az út elkanyarodott egy kicsit a szárazföld felé, és onnantól szélcsend volt. Nem csak a következő öbölben, hanem szinte végig az utunk során.
Egyébként egyik ámulatból estünk a másikba. Nem csak a kanyarok miatt mentem lassabban, érdemes volt nézelődni is. Egyszer csak azt láttuk, hogy az útszakaszt, amelyen megyünk az „Elefántfókák Barátai” (Friends of the Elephant Seal –FES) tartják karban (Amerikában nagy divat, hogy az utak egy-egy szakaszát „adoptálja” egy cég, egy étterem vagy egy közösség. Cserébe kiteszik a nevüket az út mellé). Aztán egy jól láthatóan kisipari módszerekkel gyártott tábla – Elefántfókák jobbra 100 yard. Ezt persze nem hagyhattuk ki. Megálltunk a parkolóban és valóban, a parton hatalmas barna vagy fekete, gigantikus hernyónak látszó hústömegek hevertek. Mint kiderült, a FES a helyi nyugdíjasok által kezdeményezett non-profit szervezet, amely a fókák életét kívánja bemutatni mindenkinek, no meg persze megvédeni ezeket az állatokat, amennyire lehet. Önkénteseik mindig ott ülnek a parkoló végén és legjobb tudásuk szerint válaszolnak a kérdésekre. Az emberek és a fókák elválasztására kerítést is építettek.
Azt is megtudtunk, most a fiatal hímek vannak a parton, a nőstények és az igazán nagy hímek (amelyek akár 2,5 tonnásra is megnőnek!) még vadásznak, csak pár hát múlva fognak a nagy bikák ideérni, hogy megküzdjenek egymással a legjobb területekért. Azért ezek a „kisebb” hímek is hatalmasak és szerencsére nem csak lustálkodtak. Mint a legtöbb emlős-kölyök, idejük egy részét bunyózással töltik. Mivel a fókák testfelépítése igen egyszerű (valójában olyan mint egy nagy, teli zsák) ezért esetükben ez azt jelenti, felemelik a fejüket és próbálják egymást odébb nyomni. Biztos mindenki látott már ilyet valamelyik Attenborough filmben. De leginkább csak heverésznek, ami annak fényében nem meglepő, hogy ilyenkor egyáltalán nem táplálkoznak. A henyélés pedig jóval kevesebb kalóriát fogyaszt. Többet tudnak arra fordítani, hogy növekedjenek, erősödjön a csontozatuk. Az ugyanis csak itt a parton tud, ahol a víz nem tartja meg a súlyukat. Mindent egybevetve nagyon mókás látványt nyújtanak, és a hangjuk is vicces. Azt nem lehet rájuk mondani, hogy szépek lennének, de tényleg szórakozató volt látni csapatukat a homokban. Még biztos sokáig néztük volna őket, de egyrészt itt újra nagyon fújt a szél, másrészt még el kellett jutnunk Los Angelesbe a szállásunkig. De nagyon nagy élmény volt, azért is mert teljesen váratlan volt, egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ilyet fogunk látni.
Morro Bay-nél az út elhagyja az óceánt, és találkozik a 101-es úttal. Innentől ezen mentünk tovább, immár távolabb a víztől. Mikor újra visszatértünk a partra, már Santa Barbarbában voltunk, ami már a los angelesi agglomeráció része. Innentől már sajnos nem volt olyan szép az utunk, és szomorúan vettük tudomásul, nagy túránk gyakorlatilag véget ért. Tudom, nem illik panaszkodni, mikor ilyen életre szóló élményeket szereztünk, de akkor és ott kicsit elszontyolodtunk.
