Június 14 – 443 km.
A mai napra két nemzeti parkot is beterveztünk, mert tudtuk, hogy az Arches nem fog többet igénybe venni, mint 3-4 óra (már jártunk ott 18 évvel ezelőtt). Mivel közel van a nyári napforduló, este 9-ig világos van, gondoltuk, elég odaérnünk délután négy körül. A Canyonlands Parkról csak az interneten tudtam tájékozódni, ott úgy tűnt, egy fél napra is lehet értelmes programot szervezni benne. Így is lett, bár ez az a park Utah-ban, ahol talán legszívesebben töltenék hosszabb időt.
Erre a panorámára nincsenek megfelelő szavaim.
A Canyonlands Nemzeti Park ismét a kevésbé ismert és látogatott parkok közé tartozik – szerintünk méltánytalanul. Utah észak-keleti részén terül el és három jól elkülöníthető, illetve egy teljesen különálló területből áll. Olyannyira, hogy egyikből nem is lehet átmenni a másikba, mindegyiket külön kell megközelíteni, 2-6 óra közötti távolságra vannak egymástól. A kis különálló része a parknak a Patkó Canyon, a parkot magát pedig a Labirintus (Maze), a Tűk (Needles) és Sziget az égben (Island in the Sky) alkotja. Ezeket a Colorado- és a Green-folyó választja el egymástól és egészen más jellegűek. Nekünk az Island in the Sky esett közel, ezért azt néztük meg. Na meg a park honlapja szerint ezt lehet leginkább megnézni, ha kevés időnk van.
Kora reggel indultunk, hogy hamar elérjük a parkot, hiszen kettőt is meg akartunk nézni a mai napon. Már jó másfél órája mentünk, mikor elértük Moab városát. Ez nekem nagyon gyanús lett, mert határozottan emlékeztem rá, hogy oda nem is kellene bemennünk. (A GPS össze-vissza mutatott mindenfélét, már korábban kikapcsoltuk. Megláttuk a Canyonlands park központi adminisztratív épületét, lekanyarodtunk, de szombat lévén sajnos zárva volt. Jobb híján egy Shell kútnál kérdeztük meg, merre is kell menni. Kiderült, hogy jóval a város előtt el kellett volna kanyarodnunk. Irány vissza, jó fél óránkba került, míg visszaértünk a leágazásig. Los Angeles óta először tévedtünk el, bosszantott, mert pont ma ki volt számítva az időnk. megnyugodtunk, nem mi vagyunk a hunyók, abból az irányból ahonnan jöttünk, nem volt kitáblázva, hol kell elkanyarodni, csak a visszafelé.
Szép egyenletesen felkapaszkodtunk egy fennsíkra, mert az Island in the Sky egy olyan fennsík, amely 300-1000 méterrel magasabban van, mint a környező másik fennsík – mert alatta is az van. Itt is a látogató-központban kezdtünk, ami a szokásos magas színvonalú tájékoztatást adta. Itt kiderült, hogy az 5 óra, amit a túránkra szántunk több, mint amit a legtöbb látogató itt tölt, legalábbis ez derült ki a parkőr szavaiból, ahogy elmondta mit érdemes megnéznünk. Biztosított minket róla, hogy az időnkbe minden fontos bele fog férni.
Igaza volt. Még arra is volt időnk, hogy meghallgassunk egy előadást a hely geológiájáról. Most már nagyjából tudjuk, hogyan keletkeztek az itt látható gyönyörű formák. Ezt már a fennsík szélén hallgattuk, mert egyből elmentünk addig, amíg kocsival lehet, ott beszélt a parkőr. A kb. 20 perces nagyon informatív előadás után elsétáltunk a Grand View Point Overlook-ig (Nagyszerű Kilátás-fok Kilátó ???), ami egy kiugró szikla, amelynek három oldalán sziklafalak vannak, gyönyörű panorámát kínálva az alattunk lévő fennsíkra, melyet egyik oldalon a Colorado-, másikon a Green-folyó kanyonja szabdal egészen különleges formákra.
270 fokos panoráma fotó.
Fenséges látvány volt, ahogyan a rohanó felhők által keltett árnyékok percenként újrarajzolták az alattunk levő tájat. Mert szél az bizony volt, persze mit vár az ember egy, a környezetéből több száz méterre kiemelkedő szikla tetején. Csak ültünk és bámultunk.
Nagyon élveztük a páratlan látványt.
Megnéztünk még pár kilátópontot, és ezekre nem tudtunk ráunni, itt mindenütt egész más arcát mutatta alattunk a táj. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a Grand Canyon. Hasonló – végül is ugyanaz a folyó, ugyanazok a sziklák, ugyanazok a rétegek – de nekem izgalmasabb volt. A parknak ezen a részén van az úgynevezett „White Rim Road” (Fehér perem út), amely az „eggyel lejjebbi” fennsík szélén megy körbe. Ez egy 160 kilométeres kör, amelyet csak rendes terepjáróval (mondjuk ebből itt az USA nyugati államaiban van bőven, az itteniek – Micu haveromtól kölcsönözve a kifejezést - nem boogie-woogie diszkópatkány terepjáró-utánzatokkal járnak), vagy terepbiciklivel lehet körbejárni, jellemző a nehézségére, hogy biciklivel csak egy nappal többet prognosztizálnak rá mint autóval – biztosan nem lehet csapatni. Azért „fehér perem”, mert a sziklák, amelyek a kanyonok peremén vannak, leginkább fehérek. Az út mellett vannak ugyan kijelölt alvóhelyek, de ezek ennél többet tényleg nem nyújtanak, mindent a túrázóknak kell vinni magukkal. Megmondom őszintén, ennek ellenére nagyon irigykedve néztem azt a néhány autót, amely szép lassan ment alattunk ezen az úton a mélyben. Óriási élmény lehet ezt a túrát végigcsinálni. Nekünk sajnos ez nem adatott meg.
A White Rim Road egy apró része.
De nem sajnáltatom magam, már az a röpke öt óra, amit a parkban töltöttünk, az is nagyszerű volt. A sok kilátó után egy egészen furcsa geológia képződményhez jutottunk el, amely ugyan úgy néz ki, mint egy kráter, de egyelőre senki nem tudja, hogyan jött létre.
Upheaval Dome-nak hívják, és nem tudom lefordítani. Körben sziklák, mint egy kalderában vagy meteorit-kráterben, középen pedig különböző színű földkupacok. Elég szürreális. Az meg végképp, hogy csak találgatni tudják, hogyan jött létre.
Nem miattunk szép a panoráma! De az.
Ezután elmentünk megnézni egy természetes boltívet, a Mesa Arch-ot. Ami miatt ez talán különleges az a kilátás mögötte. Mivel a fennsík szélén –nagyon a szélén – van, átnézve alatta gyönyörű panoráma tárul elénk. Ez volt az egyetlen hely a parkban, ahol egy kicsit többen voltak, de még itt is viselhető volt a tömeg.
Ennyire a fennsík szélén van.
A parkból kifelé menet rátört az éhség a gyermekeinkre, ezért megálltunk az út mellett és az óriási szél miatt a kocsi hátuljában ettünk. Szerencsére itt nem voltak velünk a csomagok (két éjszakát aludtunk Green Riverben a cuccaink a motelben voltak), ezért volt helyünk. Lehajtottuk a harmadik üléssort és az egyik legjobb étkezésünket költöttük el a semmi közepén a kocsiban. Nem tudom megmondani, miért emlékszünk rá olyan nagy örömmel, de az biztos, nagyon sokat kacagtunk. Sokszor a legegyszerűbb dolgok maradnak meg a leginkább bennünk.
Ebéd a kocsiban.
Leereszkedtünk a fennsíkról és mentünk az Arches Nemzeti Park felé. De az már egy másik poszt.
