Június 25. – 338 km
A világ legmagasabb fái. Itt most nyugodtan leírhatom, a legmagasabbak (nem úgy, mint egy korábbi posztban, hogy a világ legnagyobb élőlényei, ahol rögtön jöttek a kommentek, hogy megrekedtem az általános iskolai biológia szintjén), mert minden kétséget kizáróan a Redwood Nemzeti Parkban vannak a világ legmagasabbra növő fái.
A méreteik miatt lehetetlen normális képet csinálni ezekről az óriásokról
Annak érdekében, hogy a turisták és érdeklődők hordái ne károsítsák meg a fákat (meg általában az erdőt), a pontos helyét már nem árulják el a legnagyobb fáknak. A jelenlegi rekorder a Hyperion elnevezésű örökzöld mamutfenyő (sequoia sempervirens), amely 115,6 méter magas. Csak, hogy legyen mihez kötni, a Szabadság-szobor mindössze 40 méter magas (talapzattal együtt), az egyszer már említett NET 88 méteres, az Országház volt csillaga pedig csak 96 méter magasan lenne, ha nem söpörte volna el a rendszerváltás. Talán a NET (a SOTE Nagyvárad téri Elméleti Tömbje) mellett lehet a legjobban megérteni milyen fantasztikusan magasak ezek a fák. Legközelebb, ha kocsival vagy gyalog arra jártok, képzeljétek el, hogy van olyan fa a világon, amely majdnem harmadával magasabb, mint Budapest egyik legmagasabb épülete. Hyperion jó 25 méterrel túlnyúlna rajta. Ennél voltak magasabb példányok is az erdőben, de azokat kivágták. Sajnos az emberi mohóság miatt ezeknek a fenséges erdőknek 90%-át kiirtották az amerikaiak a 60-as évekre. Az óriás mamutfenyőkkel (Sequoiadendron giganteum) ellentétben ugyanis ezeknek a faanyaga kiváló volt (egyébként, ahhoz képest, hogy a közeli rokon fája annyira törékeny volt, hogy igazából semmire nem lehetett felhasználni, azokból is nagyon sokat kivágtak). Nem is lehet őket teljesen elítélni, egy-egy ilyen fa biztosan egész vagyont ért, ami sokaknak biztosította a megélhetést. Nem csoda, hogy késhegyre menő harc folyt a gigantikus fák megmentése érdekében – komoly ellenérdekelt felek próbálták folytatni a kitermelést. Mindannyiunk szerencséjére nyertek a környezetvédők, és ha eredeti kiterjedésük csöppnyi részén is, de még most is megcsodálhatjuk a természet legmagasabb fáiból álló erdőket.
A nagy fákhoz nagy meztelen csigák is járnak.
Medfordból hamar elértük a Nemzeti Park első részét a Jedediah Smith Redwoods State Parkot. Ez a nemzeti park ugyanis sok, nem-összefüggő részből áll. Az évek során, több úton is próbálták védeni a nagy fákat, ezért több kisebb, állami park jött létre, sőt még olyan is volt, ahol magánemberek vásároltak meg egy-egy erdőrészletet. Ezeket a különálló erdőket fogja egybe most már a nemzeti parki hálózat. Ahogy letértünk a 199-es útról, szinte egyből a hatalmas fák között találtuk magunkat. Ezek az óriások ugyanis valóban teljes erdőket alkotnak, nem úgy, mint közeli rokonaik az óriás mamutfenyők, amelyek egyedül, vagy legfeljebb kis csoportokban nőnek a többi fa között. A Sequoia Nemzeti Parkban, ha öt-hat mamutfenyőnél többet lát egyszerre az ember, az már nagy szó. Itt viszont gyakorlatilag csak ezek a mamutfenyők vannak, más fa nincs is az erdőben.
Első megállónknál kicsit szemerkélt az eső, de nem zavartattuk magunkat, végigmentünk a rövid kis körúton. Nem lehet leírni, milyen élmény ezek között a kolosszusok között sétálni, vagyis nekem nem megy, megint csak rá kell jönnöm, hogy nem véletlenül nem lettem koszorús költő. A gigászi fatörzsek mellett minden eltörpül, az idő lelassul és szinte egy másik bolygón érezheti magát az ember. Vagy talán jobb úgy mondani, a mindennapi életünkben vagyunk egy másik bolygón, és az igazi Föld olyan lehetett, mint ez az erdő. (Bár a másik planétát idéző hasonlat is megállja a helyét, itt forgatták ugyanis a Jedi visszatér azon, még a sci-fin műfajon belül is teljesen valószerűtlen jeleneteit, amelyek az Endor holdján játszódnak - tudjátok, ahol a cuki kis szőrös ewok-ok bunkósbotokkal és fanyilakkal legyőzik a Birodalom szuperfejlett harceszközökkel rendelkező, páncélozott klónjait –khmm.) Mindegy hogy nézzük, az élmény nem evilági, egy másik dimenzióba lépünk át a titáni fatörzsek között. Ezekre nem is tudok hasonlatot hozni, mert nem tudok olyan emberi építményről, ahol ilyen méretű oszlopok lennének, más fák (a másik mamutfenyőn kívül) pedig még meg sem közelítik ezeknek a méretét. Példának okáért az Akropoliszon a Parthenon oszlopai mindössze 10,4 méter magasak, és 6 méter a kerületük. Az itteni fák kerülete jellemzően meghaladja a 15 (!!!) métert. A magasságuk meg nincs is egy kategóriában.
A fa koronája közel 100 méter magasan van.
Az úton tovább haladva elértük az egyik látogató-központot, ezekből – a park tagoltsága miatt – értelemszerűen több van. Itt végre kaptunk egy térképet, de csak a park északi részéről. Az is kiderült, hogy nem jól választottam szállást, nem Crescent Cityben, hanem Eureka-ban kellett volna aludnunk, mert így a látnivalók megnézése után vissza kell majd mennünk jópár kilométert északra. Ennyit a gondos tervezésről. Mindegy, sose legyen nagyobb bajunk.
Mire elértünk a térképről gondosan kinézett túra elejére, addigra szakadt az eső. Arra gondolva, hogy az erdőben talán nem fog annyira érni minket a víz, mégis nekiindultunk a túrának. Jól tettük, mert az égig érő fák alatt valóban jóval kevésbé esett, sőt volt olyan hely, ahol teljesen száraz volt a talaj is. Ennek ellenére a másfél órás túra alatt totálisan eláztunk. De annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy teljesen egyedül voltunk az erdőben. Ki is élveztük, hogy zavaró tényezők (értsd más turisták) nélkül sétálhatunk Földünk legmagasabb fái között.
Zuhogó esőben nem könnyű fényképezni. Ez ráadásul mobil-telefonnal készült az eső miatt a Canont nem mertem magammal vinni
Az volt a tervünk, hogy a parkoló mellett megebédelünk, de még mindig ömlött az eső. Nagyon apró szemű eső volt, de nagyon sűrű. Lehet, hogy egyszerűen csak benne voltunk a felhőben. Így kényszerűségből az autóban ebédeltünk – már nem először. Kajálás után elindultunk a part felé, mert a nemzeti a park a hatalmas fákon kívül az óceán melletti ökoszisztémát is védi. A partra egy rendkívül kanyargós és meredek földúton lehet eljutni, több alkalommal gázlókon is át kell kelni, mindezt helyenként a fakitermelést megúszó döbbenetesen magas fák között, ezért önmagában is nagy élmény. Mi kifejezetten a Páfrány-kanyont kerestük. Mikor kiszálltunk a kocsiból éppen nem esett, de ez csak percekig tartott, mire elértük a kanyon bejáratát, már megint zuhogott az eső. Nagyon nem zavartattuk magunkat, eleve csuromvizesek voltunk és szerencsére nem volt hideg.
A Páfrány-kanyon méltó a nevéhez, egy szűk szurdok (no, nem annyira, mint itt), amelyben egy kis patak siet a tenger felé, és a függőleges falai teljesen (és itt nem túlzok, valóban minden négyzetcentiméteren) be vannak borítva páfrányokkal. Az „út” gyakorlatilag a patakmederben vezet, amihez nekünk megint nem volt adekvát lábbelink, de ez sem zavart, úgyis teljesen át volt ázva a cipőnk, vagy akinek nem, az első patakba lépésnél olyan lett. De a látvány itt is kárpótolt minden nehézségért, mintha több millió évet mentünk volna vissza az időben. Nem csoda, hogy a Jurassic Park 2 egyik jelenetét itt vették fel. Remélem, a fényképek valamit visszaadnak belőle.
A kanyon felfedezése után visszaindultunk a szállásunk felé, ismét végigmentünk a kalandos földúton – szegény autónk nem pontosan erre volt kitalálva, többször kellett egyesbe visszakapcsolni, annak ellenére, hogy automata. Annyiban talán nem volt baj, hogy messze voltunk a szállásunktól, hogy mire visszaértünk oda, relatíve megszáradtunk. Az idő Crescent Cityben is pocsék volt, mint kiderült, először az elmúlt három hónapban. A helyiek el is mondták mennyire örülnek, hogy a hosszan tartó szárazság után végre esik. Az arcunkon megjelenő kényszeredett mosoly ezúttal nem volt őszinte. Annyira esett az eső, hogy a motelben, ahol megszálltunk, az eredetileg nekünk kijelölt szoba beázott, hatalmas tócsa éktelenkedett a szőnyeg közepén, mikor be akartunk költözni. Helyette kaptunk egy jóval nagyobb szobát, ahol még egy méretes szófa is volt, Peti azon is aludt. Úgy is mondhatjuk, hogy jól jártunk, bár fűtés híján melegünk nem volt. Gyors kört tettünk a kisvárosban étterem után kutatva, és az egyetlen, amelyik szimpatikus volt az ismét a Denny’s lett, ezért jobb meggyőződésünk ellenére (mindig szerettünk volna valami újat kipróbálni) ott ettünk. Ott legalább nem ért minket meglepetés.
Az ocsmány idő ellenére a mai napon is nagyon jól éreztük magunkat, varázslatos dolog ilyen hatalmas élőlények között tölteni a napot, mint a mamutfenyők.
További képek kattintásra a galériában.
