Június 13. (telihold) - 320 km
Ma kicsit fájó szívvel elbúcsúztunk kis házunktól Escalanteben, és a kedvemért (Zsuzsi - ez a poszt az ő érdeme) még fotóztunk néhány „történelmi” épületet a faluban. Mi ezt a történelmit Európában maximum hangulatos régi épületeknek neveznénk, de ez nem von le sarmjukból. Útnak indultunk hát a 12-es scenic úton, hogy eljussunk utunk következő állomásához, a Capitol Reef National Parkhoz. Ahogy korábban írtuk, ez az út az egyik legszebb az USA-ban. A mintegy 1,5 órás út alatt felmentünk 3200 m magasra, ahol gyönyörű rezgőnyár (aspen) erdők voltak (mint a blogírás közben megtudtuk – lsd. A Sequoia poszt kommentjeit – ezek nem is igazi erdők, hanem egyetlen fa klónjai, mert amióta véget ért a jégkorszak, itt Utah-ban évezredek óta nincs annyi csapadék, hogy egy magonc fává növekedjen, sok ezer éve csak hajtásokkal szaporodnak a fák - a szerk.). Egy helyen meg egy olyan hegygerincen mentünk, amely pontosan egy kocsiút széles volt. Jobbra mellettünk is egy kanyon, balra mellettünk is egy kanyon. Varázslatos táj volt, ismét vakítóan kék éggel és hófehér felhőkkel. Újra meg újra ráébredünk, hogy ennek a road tripnek nemcsak a kitűzött úticélok (pl. nemzeti parkok) a látványosságai, hanem a hozzájuk vezető út is.
Elhagyott ház Escalante városában.
A Capitol Reef National Park sokkal kevésbé ismert, mint azok a helyek, ahol eddig voltunk (meg majd leszünk is), évente „csak” mintegy 700.000 látogatója van – nem is találkoztunk senkivel utunk során, aki lett volna itt. A föld felszínén van egy óriási „gyűrődés”, mely keresztülszeli dél-, és közép-Utah államot. 65 millió éve keletkezett, ugyanazoknak az erőknek a nyomán, amelyek létrehozták a Colorado-platót is. A hegység neve Waterpocket Fold – lefordítani nemigen tudom anélkül, hogy ne röhögném el magam, mert szörnyű béna neve van, leginkább talán a Víz-zseb gyűrődés fedi le...(mondtam, hogy nevetséges) A nemzeti park ennek a hegységnek a legvadabb és legszebb részét foglalja magába: hatalmas színes sziklatömbjeivel, magas csúcsaival, kanyargós kanyonjaival és elegáns boltíveivel. A nemzeti park a nevét onnan kapta, hogy van egy sor olyan fehér navahó homokkő, dóm alakú hegy, melyek a Kapitóliumra emlékeztetnek, a reef pedig a helyi nyelvjárásban sziklaakadályt jelent.
Történelmét illetően érdemes megemlíteni, hogy már vadászó-gyűjtögető emberek is éltek errefelé, majd kb. i.sz. 500-tól különböző indián törzsek (fremon, paiute) lakták e tájat, és termeltek babot, kukoricát és takarmánytököt. Időnként lakatlan is volt a környék. A korai lakók emlékét őrzik a parkban található sziklarajzok. Sokkal később, az 1800-as években a mormonok telepüétek ide, és alapítottak néhány falucskát. A lakott szó erre a tájra lehet, hogy idézőjelet igényel, mert valójában szinte elenyésző számú lakos volt errefelé egyszerre. A mormonok faluiból gyakorlatilag egy virágzott csak, Fruita, a többi alig-alig bírt fennmaradni vagy ki is halt. Ja, és Fruitában is egyszerre maximum 10 család élt! Fruita egyébként a Fremont folyó partján épült, s lakói a folyó termékeny árterületét használták gyümölcstermesztésre (innen a falu neve is), elsősorban almár, körtét, őszibarackot, cseresznyét, sárgabarackot és szilvát termeltek. A Capitol Reef Nemzeti Park rendelkezik mindmáig a legnagyobb „történelmi” gyümölcsössel (nem viccelek, ezt a fogalmat használják rá) az USA-n belül, amiből mindenki kóstolhat kedvére, és szedd magad akció keretében el is lehet vinni őseink gyümölcseit. Aki szeretne más féle „ízelítőt” is kapni a régi mormon kultúrából, az megtekintheti a fennmaradt iskola épületét illetve a Gifford tanyát. Mi így tettünk, és valóban megragadott minket a hely bája. A tanyán vettünk is házi gyümölcsös pitét - melybe a gyümölcsöt természetesen a „történelmi” gyümölcsösben termesztették – és azt a tanya hangulatos kertjében, egy nagy fa árnyékában fogyasztottuk el. A magas kopár hegyek közt megbúvó zöld folyóvölgy valóban igen idilli hangulatot árasztott. Ezt az idillt persze a múltban a folyó nem csak megteremtette, hanem néha sajnos áradáskor el is söpörte, a helyieknek többször kellett szinte a nulláról újraindulnia.
Itt laktak régen a telepesek. Ma múzeum, kávézó és bolt, ahol a helyben termelt lekvárokat lehet kapni.
Bár a Capitol Reef Nemzeti Park a sivatagban van, mégis a víz végezte a legnagyobb munkát, az alakította ki a folyóvölgyet és a szűk kanyonokat.
A látogató a parkban először jellemzően egy 20 mérföldes „scenic drive”-ot tesz meg autójával. Az út sokáig a sziklafal mellett megy (amelyet ugye Víz-zseb gyűrődésnek hívnak), és egy széles kanyonban végződik, mindkét oldalon magas, vörös, kopár falakkal, növényzet csak a völgyben van. A betonutat később egy földút váltja fel, mely az egyre szűkülő kanyonban kanyarog. Végül már annyira beszűkül a kanyon, hogy gyalog lehet csak továbbmenni. Néhány mérföld séta után pedig már szinte összezárnak a két oldalon a magas falak. A hegyfalak meredekek, de nem mindenhol sima a felületük: helyenként sok lyuk van bennük, melyek egyes helyeken annyira bemélyültek már, hogy át is látni rajtuk, máshol látszik a sok-sok száz üledékréteg, mely nem egyformán erodál ezért igen érdekesen cakkos formát hoz létre, megint máshol éppen egy boltív, vagy egy kialakulóban lévő boltíves bemélyedés látszik, megint máshol erődszerűek, na és persze helyenként ott vannak a sziklarajzok.
Ezeket az érdekes formákat a elsősorban a jég alakítja ki.
A kanyon olyan, mint egy forró katlan, erős és szinte égető szél fúj benne mintha egy gigantikus hajszárítóval állnánk szemben. Árnyékot pedig nehéz volt találni, mert délidő révén a nap pont fentről sütött, növényzet meg természetesen nem volt.
Egyre tikkadtabban gyalogolunk tovább. Néhány mérföld séta után úgy döntöttünk, eleget mentünk a kavicsos kanyonban, nézzük meg inkább a hegyvonulat névadóit, a „víz-zsebeket”. Ehhez persze meg kellett valamennyire mászni a hegyfalat. Az egyik kijelölt úton elkezdtünk felfelé kapaszkodni, és hamarosan meg is láttuk a hegyek titkát. A hegyvonulat belsejében egy sor, kör alakú „medence” található, melyben a legnagyobb forróság és szárazság mellett is mindig marad valamennyi víz. Vágyakozva néztük a kis tengerszemeket, de fürdeni nem mertünk bennük.
Összességében élveztük ezt a parkot is, de nem véletlen, hogy „csak” 700.000-en látogajták évente, szerintünk nem ér fel a Zionnal vagy a Seqoia parkkal. Persze ez megint csak erőltetett összehasonlítás, mert önmagában vizsgálva ez is gyönyörű.
A parkot elhagyva hamarosan váltott a tájkép: szürkés-sárgás, holdbéli tájon vezettünk (Luna mesa). Mintha homokból épített erődök lettek volna mellettünk, amik már elkezdtek egy kicsit leomlani. Ezt később olyan hegyek váltották fel, amik úgy néztek ki, mint a csorgatott homokformák a homokozóban. A táj bámulásával és a légkondi hűsének élvezésével hamar eltelt az út Green River-ig, ahol éjszakára megszálltunk. Itt ismét Motel 6-ben aludtunk, újra egy kis, modern szobában – a hangulatos Escalante-beli ház után kicsit (nagyon) szűknek és hangulattalannak tűnt.
Vacsorázni a helyi Tamarisk étterembe mentünk. Gyanúnk szerint ez lehet az egyetlen normális étterem a városban (ezen felül még egy Burger Kinget láttunk), mert bár hatkor mi még viszonylag simán bejutottunk, de amikor eljöttünk másfél óra múlva, addigra már vagy 20 ember várt asztalra. Az étterem közvetlenül a Green River mellett van - ami sajnos nem zöld, hanem barna és büdös – de azért még így is élveztük az ízletes vacsorát. Green River városkája egyébként érdekes képződmény, itt találkozik a 191-es út az I70-es autópályával az egész város szerintem csak amiatt jött létre, szinte csak motelekből és benzinkutakból áll. Az egész napi forróságtól kitikkadtan örömmel mentünk (ismét) hamar aludni.
