Június 12. – 113 km
Talán ezt a napot vártam a leginkább előzetesen és nem csalódtam. Egészen különleges élményben volt részünk!
Ilyen szűk szurdokban jártunk
Aki régóta Windows-t használ az biztosan találkozott már azzal a képernyőháttérrel, amelyen csíkos, homokszínű sziklák között egy kis tócsában tükröződik az ég, meg a sziklák. Korábban volt egy olyan is, ahol hasonló sziklák rajzoltak ki hihetetlen formákat egy kanyonban. Mindig is szerettem volna élőben is ilyet látni. Ezért utánanéztem, hol is készültek ezek a képek, és az derült ki, hogy ilyen szűk kanyonok, ilyen homokkőből a Utah-ban vannak, leginkább a Grand Staircase Escalante National Monument egyik részén.
Ez a terület onnan kapta az - egyébként elég furcsa – nevét, hogy északról délre haladva a táj nagy „lépcsőkben” ereszkedik le a Bryce Canyon ("H" a képen lent) környéki közel 3000 méterről a Grand Canyon aljáig ("A" a képen) - ami nagyjából 2-300 méterrel van a tengerszint felett.
Mi a nemzeti emlékhelynek azt a részét kerestük fel, ahol az úgynevezett „slot” kanyonok, azaz szurdokok vannak. Ezen a területen 180-225 millió évvel ezelőtt hatalmas homokdűnék voltak, amelyek átalakultak homokkővé. Az Escalante-folyó és mellékfolyói sok kanyont, az időszakos esők pedig mély és szűk szurdokokat vájtak ki.
Korán csörgött az óránk, de egyrészt el kellett mennünk a látogató-központba, amely csak 8-kor nyitott (előző este már jóval zárás után érkeztünk), másrészt annyira élveztük a kis házunkat, hogy eléggé elhúzódott a reggeli, ezért nem tudtunk időben elindulni. Már előre elterveztük hova fogunk menni, én igazából már az interneten kinéztem egy jónak ígérkező túrát, amelynek egészen pontos, GPS koordinátás leírását el is mentettem. Sajnos a Kínából rendelt okostelefonjaink GPS-e Amerikában nagyon megbízhatatlanul működött (ki tudja, ennek mi lehet az oka?!), ráadásul az emlékhely látogatói központjában felhívták figyelmünket, hogy Utah-ban nem lehet csak a GPS-re hagyatkozva tájékozódni, mert ahogy fogalmaztak „bizonyos okok miatt nem biztos, hogy ott vagyunk, mint amit a GPS mutat”. Ez annak fényében, hogy mennyi katonai bázis mellett mentünk el tegnap, nem meglepő. Végül is az egész GPS rendszert az amerikaiak tartják fent, biztos megoldható, hogy egyes helyeken mást mutasson, mint a valóság. Kicsit olyan, mint régen a szovjet térképek. Ezért a nagyszerű leírásnak nem sok hasznát vettük.
Sok anyagot kaptunk, de itt jól látszott, hogy ez nem egy nemzeti park, messze nem volt olyan szintű a tájékoztatás, mint a parkokban (de központ itt is van és a személyzet itt is rendkívül szolgálatkész). Annyit azért sikerült kideríteni, melyik úton és azon hány mérföldet kell mennünk, amíg elérünk ahhoz a leágazáshoz, amelynek végétől indult a gyalogtúra, amely elvisz a keresett Peek-a-Boo Canyonhoz (Kukucs-kanyon – hogy ez mennyire bután hangzik magyarul, de nincs mit tenni, ez a neve) és a Spooky Gulchhoz (Kísértet-szurdok).
A főútról a Hole-in-the-Rock útra kell elfordulni, amely egy rendkívül rázós földút. (Egészen különös története van, ami az amerikaiak szerint az emberi kitartásról, szerintem bizonyos mértékig az emberi hülyeségről is szól, erről egy külön bejegyzést is írtam, ajánlom, mert tényleg nem mindennapi.) Az biztos, veseköve egyikünknek sem lesz egy jó ideig, mert 43 km-t mentünk oda és ugyanennyit vissza. Egy terepjáróval biztosan jobb lett volna, így a lelkünket is kirázta, bármilyen sebességgel is mentem rajta. A felénél gyorsan le is tértünk, hogy megnézzük az Ödög Kertjét (Devil’s Garden). Ezt a nevet előszeretettel adják ezen a környéken olyan helyeknek, ahol furcsa sziklák vannak nagy számban egy helyen. Nos, itt is van bőven látnivaló (képek a galériában a poszt végén). De nem sokat töltöttünk Lucifer kertjében, mert rajtunk kívül sok ezer apró légy is tartózkodott ott, akik nagyon megörültek nekünk, és vendégszeretetük jeléül mindenképpen ránk akartak szállni. Ez egy kicsit lelohasztotta lelkesedésünket.
Sziklák az ördög kertjében
Zötyögtünk tehát tovább a borzasztó úton, majd a 43. kilométernél ismét letértünk, egy kevésbé rázós, de sokkal egyenetlenebb földútra. Itt majdnem véget ért a kalandunk, mert Zsuzsi nagyon nem szereti, ha a kocsi féloldalasan megy, ennek az útnak pedig az egyik oldala nagyjából másfél méterrel lejjebb volt, mint a másik. Egy ponton ki is szállt a gyerekekkel, annyira megdőlt az autó. Pont ott, ahol már csak pár száz méter volt a túraútvonal kezdetétől. Leparkoltuk az autót, feltankoltuk magunkat vízzel és nekiindultunk a gyalogtúrának.
Nem csak az utak minősége jelzi ismét, hogy nem nemzeti park státuszú helyen járunk, a gyalogút igazából nincs kijelölve. Egy széles vízmosás peremén kezdődik a túra, és ugyan vannak néhol egymásra rakott kövek, amelyek elvileg az utat jelölik, igazából csak magára hagyatkozhat az ember (ha nem túravezetővel jön). Az egyik leírás az útról ugyanis szó szerint így szól: „ a pakolóból juss le a vízmosásba, ne foglalkozz vele, ha nem tudod, merre van az út, nem tudsz eltévedni, bármerre mész ugyanoda fogsz jutni”. Biztató. Főleg nekünk, akik mindent szeretünk megtervezni. Na, de ha már agyonrázattuk magunkat, akkor nem fogjuk feladni. Elindultunk, követve a kőrakásokat, de ezek kb. kétszáz méter után megszűntek. Felmerült bennünk, hogy követünk egy másik csoportot, akik szintén a szurdokokat keresték, de mivel úgy tűnt, nekik sincs fogalmuk merre kell menni, végül nem tettük. Egyszer-kétszer visszafordultunk, de végül a sziklákon leereszkedve leértünk a vízmosásba. Itt kiderült milyen jól tettük, hogy a magunk útját jártuk, mert a másik csoport egy olyan szikla tetején állt éppen, ahonnan jó négy métert kellett volna leugraniuk, ha nem akarnak visszafordulni. Nem vártuk meg mit tesznek, mentünk tovább és végre találkoztunk olyan turistákkal, akik már visszafelé jöttek (jó korán kelhettek), így kaphattunk végre információt arról merre kell mennünk és arról, hogy a Spooky Gulch-ba most már csak úgy lehet eljutni, ha beleugrik az ember, mert az esők annyira elmosták az alját. No meg elmondták, a rövidnadrág nem volt jó ötlet, hiába van 35 fok.
A Kukucs-kanyon bejárata ott van fent Kriszti feje fölött pár méterrel
El is jutottunk hamar a Peek-a-Boo Canyon bejáratához. Ha úgy gondoltuk, hogy eddig kalandos volt az utunk, akkor most ezt nyugodtan négyzetre emelhettük. A szurdok bejárata ugyanis jóval embermagasság felett van, ha az ember nem gyakorlott sziklamászó – és mi ettől mindannyian nagyon messze állunk – akkor csak úgy lehet feljutni, ha egymást segítik az emberek. Zsuzsi enyhe gerincsérve – ami miatt nagyon kellett vigyázni arra mit és hogyan mozdul - sem könnyítette meg a dolgunkat. Először a gyerekeket toltam fel, akik segítettek felhúzni Zsuzsit, majd engem is. Nem szépítem a dolgot, egyáltalán nem volt elegáns, ahogyan hason csúszva feljutottunk, totálisan beborította mindenünket a vöröses-sárga homok, Zsuzsinak nagyon lehorzsolódott a térde is, ami még most, 2 hónappal később (!!!) sem gyógyult meg teljesen (ezért lett volna jobb hosszú nadrágban jönni). Nagyon meg is ijedt, mikor egyszer visszacsúszott, de dicséretére legyen mondva, hamar összeszedte magát és mentünk tovább. Ebben nagyban segítette az is, hogy visszafelé már csak úgy tudtunk volna menni, ha leugrunk pár métert, és ez rosszabbnak tűnt, mint felfelé menni/mászni.
Na ezért kapta a nevét a kanyon.
Nagyon jól tette, hogy nem futamodott meg, mert egész egy hónapos utunk legnagyobb élményéből maradt volna ki! Mondom ezt úgy, hogy egy életre való egészen különleges élményben volt részünk másutt is, de ez a szurdok mindent überel. Itt most a képek többet fognak mondani, a szurdokra nincsenek szavak. A víz olyan formákat, kanyarokat, lyukakat, boltíveket hozott létre, amit nem tudok leírni. Egyik bámulatból estünk a másikba, ahogy újabb és újabb csodák tárultak elénk a következő kanyar után. Biztos ezért is nevezik Kukucs-kanyonnak, mert olyan zegzugos, hogy pár méternél többet nem lehet előre látni. Nézzétek meg a galériában. Néhány helyen olyan szűk volt a szurdok, hogy le kellett venni a hátizsákot, mert csak lapjával fértünk el. Az biztos, hogy erre a két órára még életünk legvégén is mindannyian örömmel és részletesen emlékezni fogunk.
Több helyen ekkora volt csak a szurdok.
A szurdokból nagyjából ugyanabban a magasságban kerül ki az ember, mint ahol a kocsit hagyta, csak éppen a vízmosás másik oldalán. Eredetileg azt terveztük, hogy a nem messzire levő Spooky Gulch-on keresztül megyünk vissza (így szólt a túraleírásunk is), de erről annak fényében, hogy ugrani kellett volna, inkább kihagytuk. A lányok úgyis szerettek volna valamennyi időt tölteni még nagyszerű kis nyaralónkban.
Így viszont vissza kellett jutnunk valahogy az autónkhoz. A parkolót, vagy legalábbis annak helyét nagyjából láttuk, és azt is, hogy a vízmosás nem messze véget ér. Gondoltuk arrafelé egy kis kerülővel elérjük az autónkat. Szépen gyalogoltunk a félsivatagos tájon, és már megörültünk, hogy nem kell felfelé mennünk. Ekkor azonban szomorúan állapítottuk meg, hogy egy jó 50 méter mély kanyon (ebből lesz később a szélesebb vízmosás, ahonnan indultunk) van közöttünk és a parkoló között, amiből semmi nem látszott messzebbről. Nem volt mit tenni, visszafordultunk, és kerestünk egy olyan helyet, ahol egy viszonylag lankás lejtőn vissza tudtunk jutni a vízmosás aljára. Még egyszer megnéztük a szurdok bejáratát, ahol olyan nagy nehézségek között másztunk fel, és visszamentünk a kocsihoz. A visszaút a 35 fokos melegben hegynek fel, homoktól csúszós sziklákon nem volt könnyű, de legalább már tudtunk merre kell mennünk. A földút sajnos visszafelé is ugyanolyan rázós volt, ennek ellenére családom többi tagja mind aludt egy keveset, úgy látszik sokat kivett belőlünk ez a nagy kaland.
Visszaefelé
Escalante városába visszaérve elmentünk megnézni a Megkövült Erdő (Petrified Forest) állami parkot. Mivel ez nem a nemzeti park rendszer része, itt külön kellett belépőt fizetnünk. Ismét nagyon borsos 8 dollárt kellett kiadnunk ötünknek (fejenként 400 forint). Az is inkább strandbelépő, mert a parkban van egy duzzasztott tó, ahol fürdeni lehet, ahogy láttuk a legtöbb látogató emiatt is jött ide. Mi nem, mi felkaptattunk a tó melletti dombra, ahol több megkövesedett fatörzset is lehet látni. Érdekesek ezek is, de a délelőtti egészen különleges élményeink után nem tudtak lázba hozni minket, pedig nem mindennap lát az ember a szivárvány minden színében pompázó százmillió éves fatörzseket.
Egy a sok millió éves megkövesedett fatörzs közül.
Fáradtak voltunk, ezért túl sokat nem időztünk itt, elfogyasztottunk egy késői ebédet az elmaradhatatlan piknik asztaloknál, aztán mentünk vissza szuper kis nyaralónkba. Ezek után a program már csak lazulás volt az igazán otthonos házacskánkban. No meg elmentünk steak-et enni a helyi két vendéglő egyikébe. Rutinosan most is csak négy adag kaját rendeltünk, és majdnem meg tudtuk enni! Mint kiderült kb. egy évvel érkezésünk előttig magyar volt a főszakács, de azóta már saját vendéglője van kicsivel (értsd 100 km-re) odébb. Mindez Utah közepén. A magyarok tényleg mindenhova eljutnak!
Íme, itt vannak az ígért képek a szurdokból
Az Ördög Kertjéből és a megkövült fákról sajnos még nem sikerült feltenni a képeket. :-(((
