(Nagyon elmaradtunk az írással elnézést mindenkitől aki olvasott minket, de az elmúlt három hétben egyszerűen nem volt időnk leülni a gép elé.)
Június 8. – 383 km.
A mai napot lazára terveztük, eredetileg semmilyen látványosságot nem akartunk megnézni, csak eljutni Las Vegasból Williams városkába, ahonnan majd a Grand Canyont látogatjuk meg. Ennek egyik oka az (is) volt, hogy terveink szerint Las Vegasban sort akartunk keríteni egy mosásra. Ugyanakkor lányaink ragaszkodtak hozzá, hogy nézzük meg a híres 66-os utat, és erre keresve sem találhattunk volna jobb időpontot, mint ma, mert csak minimális kerülőt kellett tennünk.
A Route 66 Chicago-tól Los Angelesig (pontosabban Santa Monicáig) húzódik. 1926-ban kezdték el építeni, hogy összekösse a keleti és nyugati országrészeket. 11 év alatt el is készült, és az első olyan országút volt az USA-ban, amelyet végig aszfaltburkolatot kapott. Az út mélyen beépült az amerikai tudatalattiba, számunkra nem is érthető igazán meg mennyire. Elsősorban annak köszönhető ez, hogy a 30-as években dúló nagy aszály (Dust Bowl) következtében nincstelen farmerek tízezrei indultak el nyugatra, a jobb földek és jobb megélhetés reményében. Túlnyomó többségük a 66-os utat választotta. A II. világháború alatt fontos szállítási útvonal volt, és az ötvenes években - a prosperitás elérkezésével párhuzamosan – mint egyetlen kelet-nyugati országút, kiemelt szerepet kapott az egyre növekvő turizmusban. Az amerikaiak történelmében meghatározó szerepet játszottak mindig is a pionírok, a telepesek és általában a migránsok. Eleve azzal indult az ország újkori történelme, hogy egy csapat ember kivándorolt Európából. Ez a kalandvágy mind a mai napig integráns része az amerikai pszichének. Nem csoda, hogy az az országút, amely ennek szimbólumává vált, ilyen közmegbecsülést élvez.
Vegyesbolt az út mellett
Az út nagy forgalma miatt rendkívül sok kis motel, étkezde, vegyesbolt, szerelőműhely, benzinkút stb. települt az út mellé, hiszen a sok autós igényeit ki kellett szolgálni. Sok családnak adott megélhetést, kicsiben az amerikai álom megtestesülése volt. Aztán 1956-ban elfogadták az egyes államokat összekötő kétszer kétsávos autópályák tervét, és elkezdett épülni az egész országot felölelő autópálya hálózat. A városokat kikerülő autópályák lényegesen gyorsabb haladást tettek lehetővé, és az összes alacsonyabb rendű út kezdte elveszíteni jelentőségét, így a 66-os út is. Az út mellett levő városok lassan elnéptelenedtek, a családi vállalkozások tönkrementek. 1985-ben ki is került az amerikai nemzeti úthálózatból. Ha máshonnan nem, a Verdák (Cars) című rajzfilmből biztosan ismerős lehet a történet. Aztán a nyolcvanas évek végén néhányan elkezdték újra népszerűsíteni az utat, mint a nemzeti örökség részét. Lassan-lassan újra népszerűbb lett, és mára egész kis iparág nőtte ki magát az utat, mint turisztikai célpontot felkeresők kiszolgálására.
Leginkább ilyen a Route 66 Arizonában - se látnivaló, se forgalom
A 66-os Arizonán is keresztül megy és Las Vegasból a Grand Canyonhoz nem is lehet kikerülni, mert egy szakaszon az új 40-es utat „ráépítették”, de ez a rész nem annyira érdekes. Egy rövid szakaszon (olyan 150 km) viszont lehet párhuzamosan menni a régi úton. Itt lehet a szórólapok és propaganda anyagok szerint „visszalépni a múltba” és „megtapasztalni milyen is volt a közelmúlt”. Útlevelet lehet kapni, amelyeket a nevezetességeknél lepecsételnek. Hat pecsét megszerzése után oklevelet lehet kapni. Mivel volt bőven időnk, mi is kivettük ebből a részünket.
A mai napra ugyanis csak 380 km volt betervezve. Nem is siettük el a felkelést, ma volt először, hogy nem csörgött az óránk. Persze ennek ellenére Zsuzsi és én jó korán felébredtünk, ki is használtuk az időt, hogy mossunk. Kivétel nélkül minden motelben, ahol megszálltunk, volt mosó- és szárítógép, amelyekben 1,5-2 dollárért ki lehet mosni és megszárítani egy adag ruhát. Lecipeltük a szennyest és beleraktuk az óriási mosógépbe. Nem azért volt ekkora, mert eleve közösségi használatra tervezték, egy átlagos amerikai háztartásban is ilyen van, simán elnyelte ötünk egyheti szennyesét. 35 perc alatt meg is volt a mosás – komolyan gondolkozom rajta, hogy otthonra is kellene egy ilyen! A szárítás már tovább tartott, de reggel tízre így is megvoltunk mindennel, már tiszta ruhákat pakolhattunk a bőröndjeinkbe. Az csak később derült ki, hogy a szárítógép nem volt feltétlenül a legjobb ötlet, az indiai pólóink jellemzően egy számmal kisebbek lettek. Szerencsére még fel tudjuk venni.
Gondolva arra, hogy Las Vegas lesz jó ideig az utolsó nagyváros, ahol megfordulunk, elmentünk bevásárolni az utunkba eső Wal-Martba. Az indiai boltokhoz szokott lelkünknek nagyon jól esett a hatalmas választék. Meg az árak is lényegesen barátibbak voltak, mint amihez Delhiben szoktunk. Sikerült is másfél órát ott töltenünk, miután voltunk a T-Mobile boltban reklamálni, mert aznap nem működött a telefonunk. Kiderült, csak láma voltam és rosszul tárcsáztam. Megebédeltünk az In-and-Out Burger* nevezetű gyorsétteremben, és nekivágtunk az útnak.
A 66-os utat Klingman városában értük el. Bementünk a látogató-központba (visitor’s center – ha valaki tud jobb fordítást, írja meg nyugodtan), ahol ismét szembesültünk
- azzal, milyen könnyű Amerikában utazni;
- a nagy amerikai marketing-gépezettel.
A patinás öreg (persze csak amerikai mértékkel) épületben itt is több rendkívül készséges és udvarias ember várt ránk, hogy válaszoljon minden kérdésünkre. A tanácsokon felül elláttak mindenféle térképpel, brossúrával és kaptunk megkaptuk az „útlevelet” is, amelybe az út arizonai szakaszán pecséteket gyűjthettünk a megfelelő látványosságoknál. Ez ott helyben ismét bizonyította, hogy mennyire jól meg van szervezve a turisták kiszolgálása. Azzal, hogy mindez csak marketing, azzal csak később szembesültünk. Ott helyben teljesen fellelkesültünk, milyen szuper is lesz végigmenni a 66-os úton. Vagy legalábbis annak arizonai szakaszán. A kapott anyagok alapján egy rendkívüli kirándulás képe rajzolódott ki előttünk, jobbnál jobb látnivalókkal, mint példádul a híres „Hósapka” (Snowcap) hamburgerező. (Nem ugrik be? Hogy milyen műveletlenek vagytok! - nem baj, mi is azok voltunk, sőt, az igazat megvallva még most sem tudjuk miért is lenne ez egy híres hely.)
Kötelező fotó
Csináltunk néhány kötelező képet a Route 66 tábla alatt, majd nekivágtunk a „történelmi” útnak. Sokáig nem láttunk semmi különlegeset, az út pontosan ugyanolyan volt, mint amilyeneken eddig autóztunk – 2X1 sáv, forgalom szinte nulla, félsivatagi növényzet. Aztán megérkezünk az első látványossághoz az „útlevelünkben”, egy régi vegyesbolthoz, amely korábban benzinkútként is üzemelt. Most már kizárólag a turistákból él, korlátlan mennyiségű bisz-baszt lehet vásárolni.
Gyermekeim az üzlet előtt, tőlük jobbra egy ősrégi mosógép.
De az egész nagyon hangulatos, 50 éves kútfejek, 40-60 éves autók (az enyészet minden stádiumában a teljesen felújítottól a rozsdahalomig), muzeális mosógép - a boltban magában a fal szinte minden négyzetmillimétere tele van aggatva. A férfi mosdó 50-100 éves fényképekkel kirakva (pontosan olyanokkal, amelyet egy férfi WC-ben férfi társaim el tudnának képzelni), a női mosdó pedig Marily Monroe-nak van szentelve, olyannyira, hogy a temérdek fotón felül egy életnagyságú Marilyn-baba társaságában lehet pisilni (amitől viszont a lányok kicsit viszolyogtak, úgyhogy mind együtt mentek be). És valahogy az egész ott nem giccses. Olyan jó hangulata van, hogy jobb meggyőződésünk ellenére még vásároltunk is. Ezzel az élménnyel kezdve nagy elvárásokkal mentem tovább, és az igazat megvallva én eléggé csalódtam. Az egész 66-os út történet jól kitalált marketing fogás, hogy valaki még eljöjjön erre.
A "Snowcap" vendéglő
Ezt mi sem igazolja jobban, hogy a híres „Hósapka” hamburgerezőt (amely a szóróanyagok szerint a legfontosabb látnivaló utunkon) például egy Angel Delgadillo nevű borbély öccse alapította. A borbély a 66-os út újjászületésének arizonai atyja, mivel ő alapította az „Arizoniai Történelmi 66-os Út Egyesületet”, amely az első ilyen volt az út mellett (hamar minden államban született ilyen). Maga a vendéglő jó példája annak, hogyan tudnak ügyes marketinggel Amerikában a semmiből is látnivalót kreálni. OK, elismerem, jópofán néz ki az eredetileg hulladékfából épített hely, meg az előtte parkoló csiricsáré 1936-as Chevrolet, de azért messze-messze (fényévekre messze) nem egy Grand Canyon (csak, hogy egy közelben levő más híres helyet említsek). Viszont gondolom a borbélynak kellett valami, ami mítoszon felül konkrét látványosságot is kínál. Érdekesség lehet esetleg, hogy a Pixar stúdió „Cars” (Verdák) című filmjének elkészítése során – amelyben Radiator Springs tulajdonképpen a Route 66 egyik városkája – sokat beszélgettek Delgadillo-val, egyesek szerint eleve az ő munkássága inspirálta Lassetert a Verdák elkészítésére.
Nem akarom sokáig ekézni a 66-os utat, de bennem még tovább erősítette eddigi meggyőződésemet, hogy az USA-ba nem az ember által alkotott dolgokért kell menni. Bár az kétségtelen, kalapot kell emelnem azok előtt, akiknek áldozatos munkával sikerült a 66-os utat visszatenni a térképre. Egyébként sem bántuk meg, hogy erre mentünk, mert azért a személytelen autópályánál valóban jobb, időnk volt bőven, és nem volt nagy kerülő. No meg szeretjük a Verdákat, ezért jó volt látni, miről mintázták a filmben szereplő elhagyott utat. Megjegyzés Zsuzsitól: Legtöbbször egyezik a véleményünk Pacoval, de a Route 66 esetében nem. A gyerekek és én megzabáltuk a marketing dumát, átadtuk magunkat a képzeletbeli múltnak, és felhőtlenül élveztük ezt a „történelmi” kitérőt. Örömmel fogdostuk a régi vagy réginek látszó tárgyakat, fotóztuk a régi városok megmaradt házait, börtönét, benzinkútjait, boltjait. Személy szerint alig várom, hogy kirakhassam az úton vásárolt 1000 darabos Route 66 puzzle-t.
Felirat Williams városában
Este Williams városában éjszakáztunk, amely – azon felül, hogy a Grand Canyon „kapuja” (mivel itt kell elfordulni az I40-es útról a kanyon felé) - azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy az utolsó város volt a 66-os út mellett, amelyet kikerült az országos autópálya-rendszer. Elbűvölő kis hely, természetesen egyetlen utcából (na jó kettőből) áll, az is maximum egy kilométer hosszúságban. Itt szerintem mindenki a turizmusból él, az egyetlen Safeway szupermarketben dolgozókat kivéve (még azok is félig-meddig, hiszen a vásárlók nagy része is turista lehet).
Zsuzsi már megérkezésünk előtt kinézte a kapott anyagokban, hogy este hétkor színielőadás van a főutcán. Szerencsénkre pár perccel 19 óra előtt odaértünk, így megnézhettük a helyi amatőr nyugdíjasok western paródiáját. Nagy lelkesen játszották el ki tudja hányadszor az összegyűlt 50-60 embernek a williamsi nagy párbaj történetét. Két verzióban is, ahogy az újságok tálalták, illetve ahogyan valójában történt. A végére persze kiderült, hogy egyáltalán nem is volt ilyen párbaj, de nagyon jót szórakoztunk az előadáson, melynek idejére lezárták a főutcát. (Ezért szerencse, hogy még egy párhuzamos utca azért van a városban).
Az színházi élmény után sétálgattunk egy kicsit, de hamar nyugovóra tértünk, mert másnap tudtuk, hosszú napunk lesz, várt ránk a világ egyik csodája a Grand Canyon.
*Megfogadtam magamban, hogy nem nagyon fogok írni arról hol és mit ettünk - majd esetleg egy külön posztban összefoglalom amerikai kulináris élményeinket. Itt most az In-and-Out Burgerről mégis meg kellett emlékeznem, mert ez egy olyan gyorsétterem, amelyet minden itteni amerikai ismerősünk határozottan megemlített, hogy oda mindenképpen menjünk el. Igazuk volt, nagyon finom hamburgereket lehet ott kapni, majdnem olyan jó, mint amit a normál, pincéres, leülős vendéglőben kétszer annyiért adnak (mert a menün ott is kivétel nélkül van hamburger). Azon kevés helyek egyike volt, ahova visszatértünk utunk során.
