Június 9. – 195 km
Azt hittem, a mai poszt rövidebb lesz a szokásosnál, elsősorban azért, mert egy olyan monumentális dolgot mint a Grand Canyon leírni nem lehet, de még fényképen sem lehet visszaadni, milyen hatalmas és milyen lenyűgöző. És ma semmi mást nem csináltunk, egész nap a Grand Canyon Nemzeti Parkban voltunk. De aztán ez sem lett rövid.
Kriszti a kanyon peremén
Ez a nemzeti park a 11. legnagyobb az USA-ban, viszont nem meglepő módon a második leglátogatottabb, évi 4,5 millió látogatóval. (Bár az talán meglepő, hogy csak második.) Az egész világon híres kanyon földtörténeti mértékkel mérve csecsemő, a Coloradó folyó mindössze 6 millió (más források szerint 17 millió - de mindegy is, mert mindkettő nagyon rövid) évvel ezelőtt kezdte meg bevájni a közel kétmilliárd éven keresztül lerakódott rétegekbe drámaian mély, félelmetesen széles és (szinte) egyedülállóan hosszú medrét. Egyenként nézve az adatokat, egyikben sem a Grand Canyon az első, van mélyebb, szélesebb és hosszabb is, de így együtt a Grand Canyon a legnagyobb. No meg az is sokat segít ismertségén, hogy az Egyesült Államok viszonylag elérhető helyén van, nem a jég alatt (mint a leghosszabb), vagy Tibet szinte megközelíthetetlen hegyei között (mint a legmélyebbek). Hogy számokat is írjak, 446 kilométer hosszú, akár 29 km széles és 1800 méter mély.
Képen nem lehet visszaadni a látványt
A kora reggeli indulás nem teljesen sikerült, mert nagyon finom reggelit sikerült vásárolni a motelünk melletti Safeway-ben, amit a tervezettnél tovább tartott megvenni és megenni is. Közel száz kilométerre voltunk, így csak 10 körül értük el a kanyon déli peremét. Nem is értünk oda a többiek előtt, jelentős embertömeg hömpölygött a látogató-központ környékén. Leraktuk autónkat, és elgyalogoltunk a legközelebbi kilátópontig.
Ezt láttuk meg először
Lélegzetelállító látvány tárul itt az ember szeme elé. Ameddig a szem ellát, a kanyon van, leírhatatlanul sokszínű sziklákkal. Valószerűtlenül lent a mélyben pedig meg lehet pillantani a Colorado folyó hol zöld, hol szürke vizét. A 2000 méter magas Colorado-fennsík sima platójába széles, mély sebként vágódik bele a kanyon. Ahol most a folyó jár, ott már 2 milliárd éves kőzetek között kanyarog, és végig tökéletesen látni lehet az évmilliók alatt lerakódott rétegeket. Ahogy biztosan látjátok a képeken, a kanyon felsőbb részén már nem a folyó, hanem a szél és a fagy alakította/alakítja a kanyont (ott ahol szélesebb), ezért több lépcsőben lehetne leereszkedni a folyóhoz. Ezt azonban csak azok tehetik meg, akik több napot tartózkodnak itt, még a legedzettebbnek sem ajánlják, hogy megpróbáljanak egy nap alatt a peremről legyalogolni a folyóhoz és vissza. A magasság, a meleg, a szintkülönbség és a rendkívül száraz levegő együttesen végzetes lehet – többen meghaltak már a próbálkozásban.
Ilyen sziklafalak mellett túráztunk
Kisebb túrákat azonban lehet tenni, 3-400 métert leereszkedve magába a kanyonba. Egy ilyet mi is kipróbáltunk, Zsuzsi hátsérülésére való tekintettel sem vállalkozhattunk volna többre. A „Jó Eszű Angyal Túrát” választottuk (illetve Fényes Angyal, de olyan jól hangzik, ha a „bright” másik jelentését veszem), amely 4,8 kilométer hosszú (retúr) és 340 métert ereszkedik le a kanyonba. Ez átlagosan 14%-os lejtőt, aztán emelkedőt jelent - nem sétagalopp (Onnan tudom ezeket az adatokat, hogy a kapott anyagokban minden túrát illetően pontosan le van írva, még a függőleges vetületét is megadják a fontosabb túráknak). Megfelelő vízzel és harapnivalóval felszerelkezve indultunk útnak. Hatalmas, néhol függőleges sziklafalak között vezetett a kanyargós ösvény. Itt sem voltunk egyedül, késői indulásunk miatt a legtöbben már inkább felfelé jöttek. De sajnos a port ők is ugyanúgy felverték, mindenünket belepte a púder finomságú vörös homok. Ami persze szépen ráragadt a naptejjel bekent testünkre. Pillanatok alatt úgy néztünk ki, mint Terence Hill bármelyik westernjében - mínusz persze az áthatóan kék tekintet és a bárgyú mosoly.
Az ötből két cipő vadonatúj volt a utunk előtt
A „másfél mérföldes” pihenőháznál fordultunk vissza (azaz ennyit gyalogoltunk lefelé), miután újratöltöttük vizesüvegeinket, no meg helyet csináltunk a víznek a hasunkban (igen, itt is van kulturált WC), bár a nagy meleg miatt ezt nem nagyon kellett. Kis családunk jellemzően felfelé gyorsabban közlekedik, mint a lejtőn lefelé, és ez most még inkább így volt, mivel Zsuzsinak hegynek fel sokkal kevésbé fáj a háta. Szinte fele annyi idő alatt felértünk, mint amennyit lefelé tartott az út, de ebben kellően el is fáradtunk. Még szerencse, hogy rögtön az elején vállalkoztunk erre a túrára, később már nem hiszem, hogy lett volna hozzá kedvünk.
Ennyivel lejjebb mentünk mint a kanyon pereme
De még lett volna hova lemenni onnan is (másfél kilométert)
Mint minden nagy parkban, itt is vannak ingyenes belső buszjáratok (melyeket itt is nyugdíjasok vezetnek), amelyekkel – igény szerint átszállva egyikről a másikra - nagyon jól körbe lehet járni a legfontosabb látnivalókat. Mi nyugatra indultunk el és az első két kilátóhelynél leszálltunk a buszról, hogy újra gyönyörködhessünk a természet fenséges csodájában.
Most azt kellene mondanom, hogy nem lehet betelni a látvánnyal, de ez nem igaz. Tényleg fantasztikus, ami az ember lába előtt hever, de az igazat megvallva, mikor az ember a harmadik kilátóponthoz ér rájön, gyakorlatilag ugyanazt látja, mint az előző két alkalommal. Persze egy kicsit más szögből, de maga ez egész mégiscsak ugyanaz. Tiszteletlenségnek hangzik, de egy idő után telítődik az ember az élménnyel. Valószínűleg sokkal több időt kellene eltölteni a parkban, ahhoz, hogy érdemben újat tudjon mutatni. Vagy le kellene gyalogolni a kanyonba, ott töltve az éjszakát; vagy a több napos rafting túrán végigcsorogni a Coloradon; vagy bejárni az egészen messze levő helyeket, ahonnan más arcát mutatja a kanyon. De egy nap alatt ezeket nem lehet. Még az általunk tett kis túra sem villanyozott fel minket annyira. Természetesen gyönyörű volt, de ennél sokkal szebb helyeken is jártunk utunk során. Márpedig mikor korlátos időbe kell beleférni, akkor nagyon meg kell gondolni mire mennyi időt szánunk. Ebből a szempontból a Grand Canyon vagy négy, vagy fél nap. Fél napnál többet csak akkor érdemes rászánni, ha valaki vállalkozik a kanyon feletti repülésre. Ezt mi kihagytuk, cégvezetőként sem ültünk mindannyian ugyanarra a repülőre, még kevésbé szerettem volna teljes családomat kockáztatni a kis kávédarálókban, amelyek itt repülnek. Majd elmennek a gyerekek, mikor legközelebb erre lesznek.
Kilátás az egyik megállónál.
Ezeket mérlegelve a keleti részére már nem mentünk el a déli peremnek, inkább beültünk a Tusayan városkában található IMAX moziba, ahol a Grand Canyonról szóló filmet vetítik. Ezt viszont mindenkinek ajánlom, olyan helyekre viszi el az embert képzeletben, ahova nem is tudna eljutni. A hatalmas vászon miatt teljesen olyan mintha magunk is ott lennénk a kanyon mélyén, repülnék a falai között vagy éppen fölötte. Megéri a 12 dollárt.
A mozi után már csak annyi maradt a napból, hogy visszavezettünk Williams városába, ahol megkerestük a Route 66 kezdetén nekünk ajánlott pite-éttermet. Zárás után pár perccel érkeztünk, de még kiadtak nekünk két isteni finom gyümölcsös pitét, no meg egy hasábburgonyát Petinek. Jó amerikai szokás szerint akkorák voltak az adagok, hogy a két pitével négyen degeszre tömtük a hasunkat, kellett is egy kicsit sétálgatnunk a városkában mielőtt nyugovóra tértünk.
