Június 11. – 257 km
Ma egy – számunkra –kevésbé ismert parkról fogunk írni amely az egyik legszebbnek bizonyult utunk során (és ez nagy szó, mert minden amelyet láttunk gyönyörű volt). A mai napot ugyanis a Zion Nemzeti Parkban töltöttük. A park igen népszerű, évente közel hárommillió látogatója van. Szerintünk abszolút méltán – ha elolvasod a posztot, akkor érthetővé válik, miért (jogos a többes szám ezt a posztot elsősorban Zsuzsi írta, én csak hozzátettem a magamét).
A Szűz folyó kanyarulata,
Egy elég rossz éjszaka (Csilla is nehezen aludt, Zsuzsi meg szinte semmit, mert majdnem-epegörcse volt) és egy apró, a hotelben elfogyasztott „alapreggeli” után kicsit fáradtan indultunk neki Hurricane-ből a mai napnak. Feltankoltunk a helyi pékségben a piknikhez és 1/2 óra alatt a Zion Nemzeti Parknál voltunk.
A park egyébként Utah államban van, annak első számú parkja (pedig ha valahol, itt van bőven nemzeti és állami park). Igen változatos mind földrajzilag (vannak benne hegyek, kanyonok, mészák, monolitok, folyók, slot kanyonok és természetes boltívek), mind pedig élettér szerint is (van itt sivatagi, vízparti, lombhullató erdőségi és tűlevelű erdőségi terület is). Ennek következtében nagyon színes az állat- és növényvilága is. A park geológia érdekessége, hogy különböző formációi révén 150 millió évnyi üledék válik láthatóvá. Ami persze a Grand Canyon kétmilliárd évéhez képest piskóta – ezért is híresebb a másik. Persze az is igaz, a Zion-ban mindent látni lehetett, mert a kanyon alján voltunk, míg a Grand Canyonban csak akkor láthatjuk az összes réteget, ha lemegyünk a kanyon aljára, ami több napos túra. Érdekes, hogy a Zion park legidősebb rétegei pont megegyeznek a Grand Canyon legfiatalabb rétegeivel.
Sziklák a reggeli fényben
A park területén már 8000 éve éltek anasazi és később fremont indiánok elszórt csoportjai, akiket 1300 körül felváltottak a paiute indiánok, majd a XIX. század közepén a mormonok. Érdekesség, hogy a parkot először Mukuntuweap National Monument-nek hívták, majd néhány évvel később 1918-ban átnevezték Zionnak, mert akkoriban úgy itélték meg, hogy az indián és spanyol nevek elriasztják a látogatókat.
Első utunk szokásunkhoz híven a látogató központba vezetett. Amíg vártunk arra, hogy beszéljünk a parkőrrel, szemünk a közeli kivetítőre tévedt, ahol rövid leírásokat mutattak a különböző túralehetőségekról, amit képekkel illusztráltak is. Szebbnél szebb helyeket mutattak, de nem hittem a szememnek (Zsuzsi ), mert egy csomónál mindenféle figyelmeztetés is volt, mint például, hogy ne menjen, akinek tériszonya van, vagy ne menjen kisebb gyerekekkel, vagy, hogy meredek szakadék mellett vezet. Az egyikre – az Angyalok Helyére (Angels Landing) – pedig az is oda volt írva, hogy ott emberek is haltak meg. Na, ez azért Zsuzsit ez egy kicsit elriasztotta, szerencsére a parkőr nem csak ezt a legveszélyesebbet ajánlotta, hanem egy másikat is, a Hidden Canyon-t (Rejtett-kanyon), boldogan választottuk azt. Annak ellenére, hogy a Yosemite Parkban az útra készült pólónkat olvasva az egyik amerikai a lelkünkre kötötte, az Angels Landinget ki ne hagyjuk mikor a Zion-ban vagyunk. De itt Zsuzsi vétózott, és mi elfogadtuk.
Ebben a parkban is van természetesen buszjárat, ami még a közeli városkába is elmegy, mert aki később érkezik a parkhoz, annak már jellemzően csak ott jut parkolóhely (mi korán ott voltunk, ezért egész közel álltunk a központhoz). Felszálltunk hát a gázüzemű buszra és a néhány perces út alatt gyönyörködtünk a minket körülvevő hatalmas vörös sziklafalakban – amelyeket a busz tetőablakain keresztül is mókás volt nézni. A mi gyalogutunk az ún. „kimerítő” kategóriába volt sorolva, nem a hossza (mert mindössze csak 3.9 km), hanem – gondoltam én (Zsuzsi ) - a 340 m szintemelkedés miatt. Az út barátságosan lankásan indul, viszonylag széles, a kőmorzsalékoktól kicsit csúszós úton. Az út mellett egyik oldalon meredek sziklafalak meredeznek, a vörös ezernyi árnyalatában – azok a bizonyos üledékrétegek, amikről korábban írtunk, remekül látszanak. Másik oldalon dús zöld növényzet. Majd az út elkezd keskenyedni, és egyre meredekebb lesz. De ez nekünk meg sem kottyant. Majd eljött az utolsó szakasz, mielőtt megpillantanánk a Rejtett-kanyont.
Na, az egy nagyon meredek, kopár hegyoldal falába vájt, kb. 50-80 cm széles „úton” vezet. Helyenként a sziklafalba rögzített vastag láncba lehet kapaszkodni segítségért, biztonságért, máshol ez a védelem sincs. Korlát sehol. Igyekeztem se le, se fel nem nézni, mert akkor elbizonytalanodtam (még mindig Zsuzsi ). Még jó, hogy egyikünknek sincs tériszonya. Közben persze az anyai ösztön is fellángolt bennem, hogy védjem a gyerekeket, de ez itt nem volt lehetséges, mert egymás mellett nem fértünk el az úton, de még egymás kezét sem lehetett fogni, hiszen az kellett a kapaszkodáshoz. Úgyhogy annyit tudtam tenni – gyerekeim nagy szórakozására – hogy állandóan rászóltam arra, aki el merte egyik kezével engedni a láncot. Őszintén szólva ez nekem elég bátorságpróbáló út volt. No meg arra is gondoltam, hogy ugyanezen az úton le is kell majd jönni... Szerencsére annyira kellett koncentrálnom fölfelé, hogy ezen nem volt időm előre aggódnom.
Tényleg nem volt széles az ösvény
Mikor végre megláttuk a kanyont, azon kívül persze, hogy fellélegeztem, elbűvölt a szépsége. Egy szép, szűk (tán 2-3 méter széles) kanyonba értünk, melynek puha, fehér homok volt az alja, falai pedig gyakorlatilag függőlegesen meredtek felfelé, több száz méter magasan (tényleg, nem túlzok). Pihenésképpen gyalogoltunk egy fél órát a kanyonban is. Na meg hogy lelkileg felkészüljek a visszaútra. Lefelé azonban kellemes meglepetés ért: minden félelmem elszállt és nyugodtan haladtam lefelé. Azért a gyerekek hallottak tőlem egy-pár „Két kézzel!” felszólítást... Örülök, hogy megcsináltuk ezt a túrát. Úgy érzem, nekem nagy bátorságpróba volt. Még jobban éreztem magam, mikor láttuk, hogy többen visszafordulnak, és nem mernek belevágni a meredek szakaszba.
Ilyen szűk volt a kanyon
Nekünk (Paco ) egyáltalán nem volt ennyire félelmetes az út, nagyon élveztük a kihívást és persze a gyönyörű tájat. Nekünk egyáltalán nem tűnt veszélyesnek egyetlen része sem. Annyit még érdemes elmondanom a kanyonról, hogy egyik helyen, ha felugrottunk a homokban, leérkezéskor tompa puffanással megremegett az egész aljzat alattunk, egészen biztosan barlang felett voltunk.
Ezután könnyebb túrára mentünk. Egy rövid félórás sétával meg lehet nézni a Síró-sziklát (Weeping rock). Ott olyan a sziklafal mintha sírna, mert a víz széles ívben csöpög ki belőle. Ahol a sziklán belül csordogáló víz vízzáró réteghez ér, ott kifolyik a sziklából. Ilyet egyébként még több helyen láttunk a parkban, más túra mentén is.
Gázolunk a vízben - sajnos mezítlábasan
Ezt követően a The Narrows via Riverside Walk nevű utat (a Szűkület a vízparti úton át) választottuk, ami szintén az ún. „kimerítő” kategóriába van sorolva. Nehézségét az adja, hogy valójában az út több mint 60%-a a Virgin folyó medrében megy, nem pedig a partján. A folyó ugyan nem nagyon hideg, de a kövek csúszósak és sok helyen elég komoly a sodrás is, van ahol mély is a víz. Szinte mindenki direkt köves vízben való járáshoz kifejlesztett cipőben volt, na ők azok, aki jól felkészültek az útra. Nekünk sajnos ilyenünk nem volt, így mezitláb botorkáltunk, később már egy sétabot is segített (amelyet az egyik amerikai családtól kaptunk, akik megszántak minket). A gyalogút egészét (15km) bejárni úgysem volt esélyünk, mert az egy egész napos túra (8+óra), de ennek ellenére is érdemes volt elindulni rajta, mert fantasztikusan látványos és izgalmas. A Virgin folyó ugyanis szintén egy drámain szép kanyont vájt magának, amely akár 600 méter mély és néhol csak 6-9 méter széles (ez az a bizonyos „Szűkület”). Keskenysége miatt az ún. flash flooding (hirtelen áradás) jelent itt komoly veszélyt, ezért mindig tájékozódni kell, aznap lehet-e a folyón túrázni. A hirtelen áradás minden szűk kanyonnál felléphet egyébként, mivel akár egy nagyobb eső is pár óra alatt eláraszthatja vízzel a kanyont. Mi szerencsére gyönyörű napsütésben voltunk ott, nem vártak a környéken esőt, így az áradás veszélye minimális volt.
Fél kilométernyi sziklafal a víz mellett
Nem sokat mentünk a mederben, inkább visszafordultunk, de gyermekeink továbbra is a vizet választották, amíg egy mellig érő, erős sodrású részhez nem értek. Itt ők is kijöttek hozzánk a partra, visszavették cipőiket – melyeket addig a hátizsákokra kötöttünk – és mentünk a buszmegállóba.
Eztután elmentünk a „könnyű” minősítésű Emerald pool túrára. Az emeraldnak (smaragd) nevezett medence most inkább barnás volt, de az odavezető úton hatalmas sziklafalak mentén mentünk megint, volt olyan is ahol már látszott a kialakulóban lévő boltív is (már csak pár százezer év?), és volt ott egy szép vízesés is.
Összességében rendkívüli napunk volt, a Zion Nemzeti Park egészen különleges hely. És ezzel a mai napra nem is volt vége még az állunkat permanensen a földre ejtő látványosságoknak. A parkból nyugati irányba távozva először egy alagúton kell áthaladni, amelyet 1920 és 30 között építettek. Ennek megfelelően nagyon szűk, ha egy nagyobb lakóautó vagy busz akar átmenni, akkor hirtelen egyirányúsítják. Az alagút után olyan leírhatatlan tájon mentünk, amire tényleg nincsenek szavak (képek a poszt végén). Az út melletti sziklák hol hatalmas sakktáblára, hol sűrűn vonalazott füzetre, hol pedig semmire sem emlékeztettek, csak egyszerűen gyönyörűek voltak. Nem is tudtunk gyorsan haladni, mert számtalan helyen meg-megálltunk fényképezni és gyönyörködni a tájban.
Egészen valószerűtlen sziklák!
Utunk elvitt a Bryca Canyon Nemzeti Park közelében is, de sajnos oda nem volt időnk elmenni. Ezt nagyon bánjuk, ha újra mennénk, biztosan bevennénk a programba (akár a Grand Canyon kihagyásával is!!!), mert láttunk a nemzeti parkban található képződményekhez hasonlókat és azok tényleg lenyűgözőek. A parkban pedig biztosan még szebbek.
Számtalan ilyen képződmény mellett mentünk el
Utunk a Scenic 12-es úton vezetett, amelyet az USA egyik legszebb útjának tartanak – méltán (még sok ilyet fogok írni – nem véletlenül, ha már road-trip, akkor szép utakon terveztem a vezetést <Paco>). Késő este jutottunk el Escalante városába, ahol nagy örömünkre nem egy motelszobába kellett beköltöznünk, hanem egy különálló, három szobás (+ konyha) házacskát kaptunk szállásként. Tudtam én (Paco), hogy nem egy szobát, hanem lakosztályt foglaltam, de arra nem számítottam, hogy egy komplett nyaralót kapunk! De ez történt. A Motel Circle D recepcióján kaptunk egy kulcsot meg egy térképet és az anyagiak elrendezése után jó szerencsét kívánva utunkra küldtek minket. Pár utcával arrébb egy tündéri kis házacskát találtunk, amely csak a miénk volt.
Ez volt a "szobánk"!!!
Jó ideig csak mászkáltunk a kertben (mert egy jelentős méretű terasz és kert is tartozott a házacskához) és főleg a házban magában, nem tudtunk betelni a szerencsénkkel. Elköltöttük szerény vacsoránkat a hangulatos konyhában (ahol pont 5 szék volt) és nyugovóra tértünk.
