Június 10. – 488km

Ma sem maradtunk nagyszerű látnivalók nélkül, holott mára ismét nem terveztünk semmi különöset, csak el kellett jutnunk Williamsból Hurricane-be, amely már közel van másnapi célunkhoz a Zion Nemzeti Parkhoz. Ez légvonalban sokkal közelebb van, mint a valóságban, mert a Colorado-folyón nagyon kevés helyen lehet átkelni, nekünk pedig át kellet jutnunk a másik partra, kerülhettünk egy jó nagyot.

A Colorado-folyó

Az I40-es úton elértük Flagstaff városát, amely a 66-os úton utolsó állomásunk volt. Itt is lepecsételtettük az „útlevelünket” és megkaptuk az oklevelet, hogy voltunk a 66-os úton. Maga a látogató-központ a nagyon hangulatos vasútállomás épületében volt, ezen felül igazából semmilyen említésre méltót nem tudok írni Flagstaffról. Sétálgattunk ugyan a „történelmi” belvárosban, de még fotó is alig készült, annyira nem volt látnivaló. A legemlékezetesebb a vakítóan kék ég volt, ez nagyon hiányzik nekünk itt Indiában.

Flagstaff után közvetlenül északnak fordultunk. A 89-es úton indultunk el, hogy átkeljünk a Coloradon,  a Navajo-hidnál, amely a Lee’s Ferry (Lee kompja) mellett épült. Már a komp is sokáig az egyetlen átkelési hely volt sok száz mérföldre a folyón, később a híd töltötte be ezt a szerepet. Azóta a Glen Canyon Gát megépítésével már van más alternatíva is, de mi a közelebbi átkelőt választottuk.

Folyamatosan ilyen valószerűtlenül szép úton mentünk (ez egyébként nem csak a mai napra volt jellemző)

Nem bántuk meg. Egyrészt az USA ezen részén mindenütt gyönyörű a táj, volt mit néznünk útközben, másrészt, mint kiderült, a Navajo-híd önmagában is egy látványosság. Az eredeti hidat 1929-ben adták át, és akkor a világ legmagasabb acélhídja volt. A forgalom növekedése az 1990-es években tette szükségessé egy új híd építését. A régit is meghagyták, ez most a gyalogosforgalmat bonyolítja. Szinte lemásolták a régit. A látogató-központ valami miatt zárva volt, ezért csak azt tudtunk meg a hídról, ami a kihelyezett táblákra volt írva, de az sem volt kevés.

Nehéz elhinni, hogy ez a picinyke folyó csinálta a világ egyik legnagyobb kanyonját

A Colorado a hidak alatt 142 méterrel folyik méltóságteljesen és olajzölden a Grand Canyon felé. Erősen változó vízhozamú folyó, hóolvadáskor, illetve a ritka, de monszun-szerű esők alkalmával sokszorosára duzzadt fel régen. Ma már a szabályozás (a sok gát) miatt ilyen nem történik meg, nehezen is lehet elképzelni, hogyan tudta magának kivájni a világhíres kanyont. Persze a jégkorszakok alkalmával még több vizet szállított, biztosan az is segített ilyen hatalmas munkát végezni.  Most nem nagyobb, mint a Rába, mégis már itt a Navajo-hídnál is függőleges sziklafalak között kanyarog, itt éppen nagyon lustán. Nem csoda, hogy itt volt régen a komp.

A hidak mellett fel-feltűnt az égen pár hatalmas madár, de a távolság miatt nehéz volt megítélni mekkorák is valójában. Aztán az egyik leszállt a híd vasszerkezetére, és a fényképezőgép teleobjektívjén keresztül megnézve meglepetéssel konstatáltuk, ezek bizony kondorkeselyűk, amelyek a világ legnagyobb röpképes madarai közé tartoznak.

A kaliforniai kondor 1987-ben tulajdonképpen kihalt a vadonban, az utolsó 22 madarat befogták, és a San Diego-i illetve a Los Angeles-i állatkertben tenyésztették őket tovább – illetve még ma is ezt teszik. 1991-től folyamatosan helyezik vissza a madarakat élőhelyeikre, például a Grand Canyonba is. Nagyon-nagyon ritka madarak, állítólag 2013 májusában mindössze 237 vadon élő madarat tartottak nyilván. El is hiszem, hogy pontosan tudják, hány vannak, mert nagyon követik minden egyes példány sorsát. Ehhez képest mi a hidakon és környékükön 5 ilyen madarat is láttunk, sőt repülés közben is meg tudtuk őket figyelni. Akkor még nem is tudtuk, milyen óriási szerencsénk volt, csak, most, hogy utánanéztem. A kondorkeselyű egyébként nem csak ritka, de ritka ronda is. Mivel dögevésre specializálódott, feje és nyaka teljesen kopasz, ráncos, hússzínű és még aránytalan is. De azt meg kell hagyni, fenséges látvány, ahogy mozdulatlan, hatalmas szárnyaikkal szelik a levegőt.

Íme, ott repül a nagymadár!

A hidat elhagyva felkapaszkodtunk autónkkal a kanyon peremére és ott folytattuk tovább utunkat Hurricane városa felé. Több látványosság már nem volt, de a táj folyamatosan tartogatott szebbnél szebb meglepetéseket, a mai napon is gyönyörű dolgokat láttunk. Ez a jó abban ha itt az USA délnyugati részén autózik az ember, ha nem tervez semmit, akkor is fantasztikus helyeket láthat. Észre sem vettük, hogy közel 500km-t mentünk.

Kattints! Vannak még képek!