Június 19. – 172 km.
A mai napot a festői szépségű (bár ez nem megkülönböztető jelző, utunk nagy részére ez volt a jellemző!) Glacier Nemzeti Parkban töltöttük. Ez a park mindössze 133km-rel van északabbra, mint Budapest, ennek ellenére – mint a neve is mutatja – több gleccser is található a területén. Ma már csak harminc – a XIX. század közepén még 150-nél is több volt – és a jelenlegi klímaváltozási trendeket változatlannak feltételezve (ezt azért elég nagy biztonsággal mondhatjuk, hogy így lesz) 2030-ra mindegyik el fog tűnni. Ez azonban a mai posztot nem befolyásolja, hiszen mi nem a gleccsereket akartunk megnézni.
Sejtelmesen felhőbe bújtak a hatalmas hegyek. Nem fekete-fehér a kép, egyszerűen ennyire rossz időnk volt, hogy semminek nem volt színe. Kár.
Eredetileg úgy terveztem, hogy Bozeman-ből északra megyünk (ahol végül nem is aludtunk), és keleti irányból lépünk be a parkba, hogy végig tudjunk menni a „Going-to-the-Sun” (szabad fordításban „Irány a Nap” vagy "Útban a Nap felé") úton. Ezt az utat 1932-re fejezték be, és mind a mai napig emléket állít a mérnöki leleményességnek és az építők elkötelezettségének. Tudom, már kicsit hiteltelen vagyok, mikor azt írom, hogy „ez az egyik legszebb út az USA-ban”, de ez az út tényleg szinte minden listában benne van (például itt, meg itt, meg itt). Nos, ezen szerettem volna végigmenni. Úgy is terveztem meg az egész utat, hogy pont június 20-ára érjünk oda, amikorra általában meg szokták nyitni. Mert télen a hó miatt lezárják. Természetesen nagy izgalommal nézegettük a park weboldalát, hol tartanak a hókotrók (ezt ugyanis naponta frissítik). Az utat minden évben nagy munka megtisztítani, csak a nyári napforduló tájára szokott sikerülni. Külön írtam is a parknak, és sajnos kiderült, idén esély sincs arra, hogy júniusban megnyissák.
Na, ez kellően lelombozott, és elkezdtem agyalni tudnánk-e valahogy másfelé menni. Ha megnézitek a térképet (segítek – itt van), láthatjátok, hogy Gardinerből (ahol a Yellowstone Nemzeti Park mellett laktunk) a Crater Lake Nemzeti Parkba (amit mindenképpen meg akartam nézni) eljutni csak nagy kerülővel lehet. Időben alig van különbség, ha északra kerülünk, ezért eleve Portland felé akartam menni, hogy azt is lássuk. Az északi útvonalhoz képest pedig a Glacier Nemzeti Park pedig csak egy ugrás, egy alig 5 órás kerülő (oda-vissza). Az összesen tíz és félezer kilométerhez képest ez a 450 km már tényleg nem számított, ezért inkább úgy döntöttem, lesz, ami lesz, megnézzük a Glacier Nemzeti Parkot is. Látunk amennyit látunk, és majd egyszer még visszajövünk megnézni a híres utat is. Ezért aludtunk aztán Kalispell városkájában.
Képzeljétek még a parkban is van McDonald! Ugyanis ez a tó neve.
Szerencsénkre valamikor hajnalban elállt az eső, de még mindig elég hideg volt. Egy kényelmes reggeli után elindultunk a parkba, ami kb. 45 percre volt tőlünk. Első utunk itt is a látogató-központba vezetett, ahol megerősítették, a Going-to-the-Sun út sajnos le van zárva. Ugyan a havat eltakarították, de a lavinák és földcsuszamlások olyan károkat okoztak, amit még legalább egy hét lesz helyreállítani. Jó lehet itt építési vállalkozónak lenni, minden évben van munka! Mivel csak egy napunk volt, a parkőr hölgy azt javasolta, akkor járunk a legjobban, ha gyalog megyünk a lezárt úton, ugyanis csak gépjárműveknek tilos rajta közlekedni.
Megfogadtuk a tanácsát, és elvezettünk a Glacier Hotelig, amely pontosan 100 éves és 5 napos volt mikor odaérkeztünk, pár nappal előttünk ünnepelte a centenáriumát. Nagyon hangulatos hely ez is, kandallóval, farönkökkel, bőrfotelekkel, zongorával és egy nagy asztallal, ahol közösségi puzzle-t lehet rakni. Na, ez aztán végképp felcsigázta családom érdeklődését (főleg Zsuzsi imádja a puzzle-t, most is azt rakja itt mellettem, amíg próbálok írni), de finoman jeleztem nekik, nem pont ezért jöttünk. Bepakoltunk egy kis nassolnivalót és vizet a hátizsákunkba, és elindultunk gyalog az úton.
A 100 éves hotel
Sajnos az idő továbbra is pocsék volt, már annak is örültünk, hogy nem esik. (Korábban szerény, hideg tízórainkat a kocsiban is kellett elfogyasztani, mert akkor éppen esett.) A felhők egészen alacsonyan voltak, az ég színe leginkább a négynapos szürke zoknira emlékezetett, és minden totál vizes volt. Pedig megint valami elképesztően gyönyörű helyen sétáltunk, a hatalmas, meredek sziklákon mindenütt vízesések hozták le az olvadó havat a hegyek tetejéről. A csúcsok felhőbe burkolódzó sejtelmes sziklái borzongtatóan hatalmasan meredtek felettünk. Mellettünk az erdő harsány zöldjét még a felhők szürkesége sem tudta elnyomni, látszott, hogy a természet mindent belead a rövid nyár során, hogy megújítsa önmagát. Mindenütt víz. A mohákon, a fák ágairól lecsüngő moszatokon, az úton, a szilákon, a hó alatt és természetesen az út mellett zúgóról zúgóra rohanó McDonald patakban is (persze ott a legtöbb). Varázslatos volt, még ebben a nyúlós-nyálas, borongós-felhős, vacak időben is. Annyiban talán jó is, hogy le volt zárva az út, mert így kényszerítve voltunk arra, gyalog fedezzük fel a vidéket. De az biztos, szép időben ez a park lélegzetelállító lehet, nem véletlenül van a 10 leglátogatottabb nemzeti park között. Ez engem meglepett, mert tényleg mindentől messze van, ide tényleg csak az jön, aki ezt meg akarja nézni. Persze, ha belegondolok, mi is itt voltunk, pedig nagyon sokat kellett utaznunk érte nekünk is. Delhiből még légvonalban (a Jeges-tenger felett repülve) is 11.350 km
Mindenütt ilyen vízesésekkel jött le az olvadó hólé.
Egyébként maga a park egészen a kanadai határig tart, ahol összeér a Waterton Lakes Nemzeti Parkkal és a kettő együtt képezi az első országhatárokon is túlnyúló nemzeti parkot a világon. 1932 óta Waterton-Glacier Nemzetközi Békepark néven fut és 1995 óta az Unesco Világörökség része.
Ha nem is láthattuk teljes pompájukban a hegyeket, azt meg kell hagyni, elég drámai látványt nyújtottak.
Közel két és fél órát gyalogoltunk mielőtt visszafordultunk volna. Ez volt egész hónapos túránk legtávolabbi, legészakibb pontja, innentől gyakorlatilag már "csak" visszamentünk Los Angelesbe. Kicsit el is szomorodtunk, hogy már nem csak időben vagyunk túl a nagy kaland felén. Útközben több helyen is láttunk olyan teljesen egészséges fákat, amelyeket valamilyen óriási erő derékba tört. Ezek jellemzően jól körülhatárolható helyen voltak. Mint megtudtuk, a lezúduló lavinák által keltett lökéshullám lehet olyan erős, hogy letarolhatja az erejük teljében levő fákat is. Olyan meredekek a sziklák, hogy amikor az óriási mennyiségű hó földet ér a völgy alján, olyan erővel löki szét a levegőt, mintha bomba robbant volna. Nem csoda, hogy az utat minden nyáron rendbe kell hozni.
kb. 250 fokos panorámakép a Lavina-tóról.
Nagy sétánk után még vállalkoztunk arra, hogy elmenjünk a Lavina-tóhoz (Avelanche Lake), amely egy 3,2 km-es túra. Nos, ahogy az egyik szembejövő amerikai mondta, ez életem talán leghosszabb három kilométere volt. (Na jó, a seregben, télen a Bakonyban a 25 km-es menetgyakorlat vége rosszabb volt de az már olyan régen volt, tán igaz se volt). Pedig itt is gyönyörű volt az erdő, amelyen keresztül mentünk, de olyan sáros, csúszós volt az út, hogy keveset élveztem belőle. Na meg már éppen kezdett megszáradni a korábbi sétánk alatt rongyosra ázott cipőm, itt meg rögtön ez elején az ösvény egy patakban ment. Puff neki, ismét cuppogósra ázott a teljesen nem erre az igénybevételre tervezett cipőm. Irigykedve néztem a láthatóan teljesen vízálló, sokszáz dolláros túrabakancsban a vízben, sárban vidáman gázoló amcsikat. Végül aztán jobb kedvre derültem, mikor lehagytunk egy csapat fiatalt - Converse vászoncipőben (hogy ezek mit gondoltak hova jönnek?). De csak nyervogok, igazából nagyon örülök, hogy vállalkoztunk erre a túrára is, mert ismét meseszép tájon mentünk. A moszattal sűrűn benőtt fák ágai között ki-kivillant a mellettünk futó haragos patak túloldalán a legalább 600 méteres óriási sziklafal, amelyen száz méterenként a felhőbe burkolódzó hósapkák olvadékából táplálkozó vízeséseket láthattunk.
A végén a látvány pedig egyébként is kárpótolt minden szívásért. A Lavina-tó egy meredek lejtőkkel határolt völgykatlanban van. Körös-körül számtalan vízesés csordogál, zúdul lefelé a sziklákon. A tó vize kristálytiszta (mivel 10 fok alatt van, nem nagyon van benne plankton) és tükörsima, megkettőződnek benne a havas hegycsúcsok. Még szerencse, hogy nem sütött szikrázóan a nap, mert akkor még most is ott lennénk! Így is nehezen vitt rá a lélek, hogy elinduljunk. Visszafelé sem volt leányálom az út, de annyira hatása alatt voltam a fantasztikus panorámának, amelyet fent láttunk, hogy sokkal jobban viseltem.
Ez pedig egy hagyományos nagylátószögű kép. Még ebben a borongós időben is káprázatos.
Mire visszaértünk a kocsinkhoz már relatíve száraz volt a piknik asztal, ezt gyorsan ki is használtuk , nem csoda, a hosszú túra során nagyon megéheztünk. Még bementünk újra a hotelbe, vettünk egy hűtőmágnest – meg én kaptam a családomtól egy Glacieres pólót – majd fájó szívvel elhagytuk a parkot. Ismét csodaszép napunk volt – már nem is tudom számolni hanyadszor.
Ha a képre kattintasz még több vízesést (is) láthatsz.
