Június 22. – 201 km.
10 vízesés egy fél napos túrán? Az egyik legnagyobb meglepetés volt a mai nap, olyan varázslatos helyen jártunk, amelyet nagybetűkkel kellene hirdetni minden amerikai turisztikai kiadványban, olyan álomszép. Mégis nagyon nehéz volt róla írni, mert alapvetően újra meg újra ugyanazt láttuk – mesébe illő vízeséseket. Ráadásul még a legtöbb nagyon hasonló is. A víz mindig is legősibb ösztöneinkhez szól, elérve lényünk azon apró részét, amely még „emlékszik” az óceánban töltött évmilliárdokra. Egy vízesés pedig külön lenyűgözi az embert, egy kicsit talán meg lehet érezni a víz ellenállhatatlan erejét, amely a legkeményebb és legnagyobb sziklákat is el tudja mozdítani. Itt még egy fokkal megkapóbb volt az egész, mert olyan helyről élvezhettük a lezúduló víz látványát, ahonnan nagyon ritkán. De mindezt leírni nagyon nehéz, mert pszichénk oly mély rétegeit éri el, amelyet nagyon nehéz kifejezni. Legalábbis nekem, ezért nem vagyok világszerte ünnepelt - vagy ahogy inkább szokott lenni, most nyomorgó, majd halála után felfedezett és elismert - költő.
Ma nem egy nemzeti park volt tervbe véve, hanem „csak” egy állami park, a Silver Falls, amely Portlandtól másfél órányira van, ha nem az autópályán megyünk. Mi most sem azon mentünk, hanem ismét egy gyönyörű úton, amely kis városokon és a hozzájuk tartozó farmokon ment keresztül. Kicsit bántuk, hogy vasárnap van, mert így az út mellett egyre-másra feltűnő egyik áruda sem volt nyitva, pedig mindenütt hirdették, hogy finom epret, cseresznyét és más gyümölcsöket lehet kapni. Hamar odaértünk hát a parkba, ahol – mivel nem a nemzeti park láncolat része – kemény 10 dolláros belépőt kellett fizetnünk ötünknek. De ha nagyon akartuk, még ezt is megúszhattuk volna, mert számos helyen lehet becsületkassza jelleggel belépőt venni – na, ez kis hazánkban biztosan nem működne, az tuti – egy dobozba kell bedobni a tízdollárost, mellőle pedig vehetsz magadnak parkolókártyát és térképet. Mi inkább fizettünk, nem vitt volna rá a lélek, hogy még ezzel a jelképes összeggel se járuljunk hozzá a park fenntartásához.
Mert a pénzünkért megint tökéletes kiszolgálást kaptunk. 25 mérföldnyi korrektül kiépített és karbantartott gyalogút, 5 mérföld kerékpárút, számtalan piknikező-hely, kulturált WC-k segítik a szabadidő eltöltését. Még fürödni is lehet egy homokos strandnál – már persze azoknak, akiknek eszkimó felmenői vannak, a víz igencsak hideg. A leghíresebb túraútvonal a „10 vízesés ösvény”, amely egy nagyjából 14 km hosszú kör, és – láss csodát - 10 vízesés mellett megy el. Ráadásul, ezek közül öt ugyanazon a patakon van, ennek megfelelően van szintkülönbség is, amelyet le kell küzdeni.
Magát a túraútvonalat egyébként – mint a nemzeti parkok és állami parkok jelentős részét - eredetileg a 30-as évek Nagy Gazdasági Világválsága alatt építették ki a New Deal részeként. Roosevelt elnök egyrészt értelmes munkát akart adni a fiatal férfiaknak, másrészt elérhetővé akarta tenni és megvédeni az USA természeti értékeit. Ezúton is köszönet neki, nem tudom az első célt mennyire sikerült elérni, de a másodikra csillagos ötöst adnék neki is és általában az amerikaiaknak. Egészen rendkívüli, milyen nagyszerűen hozzáférhetőek a lélegzetelállító természeti szépségeik.
Mi a helyi parkőr tanácsára a körtúra északi végén kezdtünk. Minden szempontból jól tettük. Korán érkezvén, a hétvége ellenére még bőven volt hely. Elemózsiánkat és innivalót magunkhoz véve elindultunk az ösvényen, amely meredeken, kanyarogva süllyedt jó 45 métert a kanyon szélétől a folyóig. De közben még alkalmunk volt teljesen bemenni a vízesés mögé, melyet már fentről megpillanthattunk. A felső bazalt alatti puhább kőréteg ugyanis kikopott az évezredek során, de a bazalt nem, így a vízesés egy méretes túlnyúlás tetejéről zúdul alá. Az ösvény pedig szépen bemegy a folyamatosan ömlő víz mögé. Percekig nem tudtunk szóhoz jutni, csak bámultuk a vízesést, olyan szögből, ahonnan nagyon ritkán volt alkalmunk látni. Aztán mégis elszakítottuk magunkat a lenyűgöző látványtól és mentünk tovább. Megállapítottuk, talán kár, hogy a legszebb vízesést láttuk elsőre. Hogy milyen nagyot tévedtünk!
No, de ezt akkor nem tudtuk. Mentünk tovább az ösvényen, amelyet néhol szinte teljesen benőtt a növényzet, fej fölé érő egynyári gazok között gázoltunk. Elhaladtunk az Iker-vízesés mellett – ez inkább csak egy csobogó (mindössze 10 méter magas) és aztán elmentünk a következő vízeséshez. Ez, ha lehet még szebb volt, mint az első. Ugyanúgy be lehetett menni mögé, de közelebb a vízhez. A túlnyúló sziklák alja egészen érdekes mintázatú, most már tudom, honnan veszik a nagyon menő fürdőkben a mesterséges barlangok mennyezetét – kicsit ahhoz hasonlított, csak nagyságrendekkel izgalmasabb.
A következő vízesés mögé is be tudtunk menni, itt ráadásul nem egy sugárban, hanem széles függönyként jön le a víz a kiugró szikláról. Ez is gyönyörű. Láttunk még két kisebb kaszkádot az Ezüst-patakon (eddig az összes vízesés ezen volt), illetve egy dupla vízesést, amelyhez egy kis kerülőt kellett tenni, mert az egyik mellékpatakon van. Egy helyen végre le tudtunk menni a víz partjára, itt gyorsan ettünk egy falatot a nap által jótékonyan felmelegített köveken.
Az ösvény elért egy másik viszonylag bővizű patakot (ne kérdezzétek mi a neve, a kapott térképen ez pont nincs rajta), és amellett haladtunk tovább, most a víz folyásiránya ellen. Elértük az Alsó Déli-vízesést (megjegyzem, emmeti <Lego-kaland. Megvan?> mélységekben lehetett a névadók szerény képzelőereje, a 10 vízesésből 4 „Északi-vízesés” <felső-, közép és alsó, illetve simán, jelző nélkül>, kettő pedig déli, nem erőltették meg magukat az elnevezésekkel ),amely egy 30 méter magas és majdnem ilyen széles, gyönyörű zuhatag. Itt is be tudtunk menni a vízfüggöny mögé. Tisztára a Gyűrűk-urába képzelhettük volna magunkat, ha a többi turista nem lett volna ott. De itt már voltak bőven, holott eddig többé-kevésbé magunk voltunk. Na ja, közben már a többiek is beértek a parkba.
Meredek lépcsőkön felmentünk „egy szinttel feljebb”, és az ösvény hamar elérte a Déli-vízesést, amely a legmagasabb a túrán levők közül, a maga 54 méterével. Itt megint egy sugárban zúdul le a víz, és hatalmas karéjban nagy mélyedés van itt is alatta. Azaz itt is be lehet gyalogolni a vízesés mögé. Kigyönyörködtük magunkat és felkaptattunk a vízesés tetejére. Mint kiderült itt van a legnagyobb parkoló, itt lehet fürdeni, és itt van a park központja is. Innen már csak vissza kellett gyalogolnunk a kocsinkhoz, több vízesést már nem láttunk. A meseszép erdőben sétálva sokakkal találkoztunk, akikkel már korábban, ők a másik irányban tették meg a kört. Elérve az autónkat, végül úgy döntöttünk, a 10. vízesést már nem nézzük meg (ehhez még egy fél mérföldet kellett volna tovább gyalogolnunk), inkább visszavezettünk a park központjába és megebédeltünk a hatalmas duglász-fenyők árnyékában.
Fantasztikus túra volt. Mikor kinéztem az interneten, nem voltam tisztában vele, hogy ilyen sok szépséget fogunk látni, ezért mindannyiunknak nagy meglepetés volt. Szerencsés irányba is mentünk, mert a talán legszebb vízeséséket láthattuk utoljára. Bár igazából mindegyik lenyűgöző. Az is a véleményünk, hogy nyugodtan lehetne ez is nemzeti park van olyan egyedülálló, mint mások.
A parkból elautóztunk Salem városába, amely Oregon állam fővárosa, annak ellenére, hogy Portlandben majdnem négyszer annyian laknak. De ilyen sok helyen előfordul, például Kaliforniának sem Los Angeles vagy San Francisco a székhelye. A hotelben való lecuccolás után elmentünk Denny’s láncolat helyi éttermébe és levest és pitét vacsoráztunk. Már pár napja terveztük, hogy egyik este csak édességgel fogjuk megtölteni a hasunkat. A személyzetnek nagyon tetszett az ötletünk, mindenki járt az asztalunknál, talán csak a takarító nem. A végén már felajánlottuk nekik, hogy szálljanak be, de nem álltak kötélnek, így kénytelenek voltunk elvinni magunkkal a maradékot. Mert persze minden megenni nem sikerült, pedig megint kevesebb adagot rendeltünk mint ahányan voltunk.
Degeszre tömött hassal tértünk nyugovóra, ezután a kiemelkedően szép nap után.
