Azt tudtunk, hogy Amerika nyugati partja rettentően messze van Indiától, de azért erre nem számítottunk. Minden túlzás nélkül életünk leghosszabb napját sikerült lenyomnunk. Kezdődött azzal, hogy június 1-én éjfélkor elindultunk a reptérre, ahol óriási tömeg volt. (Erről láthattok képeket az előző posztban). Delhiből elrepültünk Pekingbe, ami hat és fél óra, majdnem annyi, mint amennyit mondjuk Bécsből szoktuk Delhiben repülni. Csak most ez utunknak csak egyharmada volt! Ez az út eseménytelen volt, aludtunk mindannyian, nem csoda, előtte vagy 20 órát voltunk ébren. Ami meglepő volt, hogy csak a felszállás után kaptunk enni. Mi ezt kihagytuk, mert csak félálomban konstatáltuk, hogy jön a kaja. Annyit még érdekességképpen, hogy a gép szépen megkerülte a Himaláját, úgy tűnik, a 8000 méteres csúcsok felett nem mernek repülni a légitársaságok, pedig ha valaki megnézi a térképet, ez legalább 1500km-es kerülő ahhoz képest, mintha légvonalban repülnének. Az pedig sem időben, sem elégetett kerozinban nem kevés!

Pekingbe ottani idő szerint 11:30-kor érkeztünk meg. A reptér nem meglepő módon hatalmas, nagyon sokat gyalogoltunk, ráadásul nem valami egyértelmű merre kell menni az átszálló utasoknak. Mint kiderült gyakorlatilag az történik, hogy beléptetnek Kínába, lemész egy lépcsőn, és azonnal ki is lépsz. Sajátos. Mindenestre jó, hogy volt 2,5 óra átszállási időnk, kb. 35 percünk maradt a beszállásig, mire minden vizsgálaton átmentünk.

Beszálltunk a Boeing 777-es gépbe és megkezdtük 12 órás utunkat. Mint most már mindenütt, saját, külön kezelhető szórakoztató központja van minden utasnak, sok filmmel, TV műsorokkal, játékokkal. De 12 órát ezzel sem lehet kitölteni! Ez nagyon-nagyon sok. Mindegy, túléltük, köszönhetően annak, hogy izgatottan vártuk a megérkezést az USA-ba. Visszafelé biztos kevésbé fogunk örülni. Előre készültünk, hogy ha már az Air China légitársasággal repülünk, akkor valami jó kínait fogunk kapni. Mekkorát tévedtünk! Ilyen minősíthetetlenül rossz kaját még soha nem ettem gépen, még a Deltán kapott porból készült rántottánál is nagyságrendekkel rosszabb volt, talán csak az általános iskolai menzán kapott finomfőzelékhez tudnám hasonlítani. Mindezt kétszer, ami 12 óra alatt valljuk be elég sovány, bár ebből a moslékból még az is sok volt. Visszafelé mindenképpen viszünk kaját!

Az USA-ba megérkezni soha nem egy felhőtlen élmény, köszönhetően a hosszas, rigorózus és barátságtalan útlevél- és vámellenőrzésnek. Bárhol is lépsz be, iszonyú hosszú sorok kígyóznak mindenütt. Most mértem az időt, 1 óra 42 perc volt, amíg minden formaságon átestünk. Pedig velünk mindenki kedves és segítőkész volt. Nem mindenki ilyen szerencsés, egy karonülő csecsemővel utazó kínai párnak például teljesen kipakolták mindenét, egyenként kiemelve még a bugyikat is, szigorúan kesztyűben persze.

Miután beléptünk az USA területére, megkerestük honnan megy a busz az autókölcsönzőbe. Le is intettük a „Dollar” feliratú járművet, amelyet José Manuel vezetett és elbuszoztunk a telepre. Ott ismét sorba álltunk – a mai napon már hatodszor és akkor az indiai útlevél-vizsgálatot nem is számoltam, mert ott csak egymást kellett megvárnunk. Újabb 40 perc után el is jutottunk odáig, hogy választhattunk a „V” parkolóból autót. Zsuzsi utasításának megfelelően egy piros gépjárművet vettünk magunkhoz. Ez már azért is jó volt, mert az volt az egyetlen Dodge Caravan a minivan-ek között, a többi mint japán volt. Azt meg azért mégse. Nehogy már egy amerikai úton japán kocsival menjünk végig! A Dodge kellemes meglepetés volt, mert nem a megszokott full fapad felszereléssel kaptuk (Amerikában az autókölcsönzőknél általában a legolcsóbb kocsik vannak, ahol valószínűleg a még a kormány is az extralistáról lett rendelve), nem csak az ülések állíthatók elektromosan, még a csomagtérajtót is lehet egy gombbal nyitni-zárni (erre mondjuk csak este jöttem rám addig kézi erővel oldottuk meg). Majd fogok részletesebben írni a kocsiról, most legyen annyi elég, hogy a hét teljes értékű ülés mellett az összes bőröndünk (itt el kell mondanom, hogy Zsuzsi rendkívüli önmegtartóztatással és végtelenül ügyesen pakolt. Ötünk minden cucca egy teljes hónapra elfért egy közepes héjbőröndbe és 4 olyan húzósba, amelyet kis jóindulattal kézipoggyászként is lehet használni – tettük is már sokszor) belefér a csomagtartóba –bőven elférünk.

Mindennel együtt két óra lett, mire el tudtunk indulni, pedig 11-kor leszálltunk. Úgy döntöttünk, elmegyünk a szállásunkra, hátha el tudjuk korábban foglalni a szobánkat és majd ott a közelben fogunk enni. A Sygic program segítségével meg is találtuk a motelünket de a szoba még takarítás alatt volt. Előtte persze elmentünk ebédelni – hova máshova, mint a McDonaldsba, mégis csak az első amerikai étkezésünk volt! A gyorsétteremben konstatálhattuk, hogy Bell Gardens (az a városrész ahol a motelünk volt) teljesen spanyolajkú környék, mindenki spanyolul beszélt, hozzánk is.

Mivel nem tudtunk bejutni a szobánkba, ezért nekivágtunk a városnak, és elautóztunk Beverly Hillsbe, Los Angeles legelőkelőbb lakónegyedébe. Ez nem ment könnyen, mert a navigációs rendszerünk nem állt a helyzet magaslatán. A Sygic navigációs program ugyanis 7 napig minden funkciót ingyen ad, aztán letiltja az interaktivitást. Zsuzsi tabletjén egy régi program van, ezért ott már csak a térképen lehet követni merre lehet menni. Emiatt letöltöttem a vadi új okostelefonjára is. Ezt is beüzemeltük. Hiba volt. A két eszközön ugyanis ugyanaz a program más-más útvonalakat adott meg. Ráadásul a telefon GPS vevőjével valami baj lehet, mert állandóan eldobja a jelet és tetszőleges pontra teleportálja az autót. Emiatt aztán sokszor rossz felé mentünk, persze nem segített az sem, hogy mindannyian rettentő kialvatlanok és fáradtak voltunk – nem is úsztuk meg felemelt hangú szóváltások nélkül.  

Annyi szerencsénk volt, hogy mikor már elértünk Beverly Hillsbe, a tévelygéseink kifejezetten kellemesek voltak, gyönyörű utcákon gyönyörű házak között keresgéltük a helyes utat. Nem véletlenül van egy csomó filmben helyszínként ez a környék, valóban nagyon szép. Már majdnem feladtuk, de megtaláltuk a híres Rodeo Drive-ot is, tudjátok, ahol Julia Roberts vásárolgatott a Pretty Woman című filmben. Ez volt ugyanis eredeti célunk és már rég feladtuk, hogy megtaláljuk, mikor egyszer csak ott volt előttünk keresztben. Nem egy hosszú rész ahol boltok vannak, de azok mind olyanok, ahol egy éves fizetésemet simán el tudnám költeni egy kis összeállításra a feleségemnek. Mondanom sem kell, csak a kocsi ablakából nézelődtünk.

Vacsora helyett a Cold Stone elnevezésű fagyizóba vettük be magunkat, lévén még mindig június elseje volt (nekünk már 31 órája), és régi szokás, hogy a nyár első napját fagyizással ünnepeljük. Otthon erre természetesen a Daubner adja a megfelelő helyszínt, másutt meg azzal főzünk ami van. Kriszti már evett ilyen helyen (Dubaiban) így tudtuk, hogy a fagyi itt is nagyon finom. Mindenki közepes méretű fagyit kért. Elkerekedett szemmel figyeltük, ahogy az eladó egy-egy személyre 6-8 gombócnak megfelelő méretű fagyiba keveri bele a különböző süteményeket, diót, mogyorót, majd nyakon önti az egészet fél liternyi csoki- és/vagy karamellszósszal. Nekiláttunk a bestiális méretű fagylaltoknak, de egyikünk sem tudta saját adagjának a felét sem megenni. Szerencsére a szobánkban volt hűtő, ezért nem veszett minden kárba, még két napig ettünk a fagyikból. (de még így is volt, amit kidobtunk, olyan óriási adag volt, pedig nagyon ízlett)

Este kilencre már mindannyian aludtunk. Ennek ellenére idén nekünk a nyár első napja 33 és fél órát tartott. Kezdődött Delhiben éjfélkor és 12,5 órával arrébb (mínuszban) Los Angelesben végződött este kilenckor.