Visszaértünk és a jetlag (magyarul időzónaváltás-szindróma!) miatt úgysem tudok aludni, ezért nekikezdek végre az írásnak, hogy valóban 90 évesen is fel tudjam majd idézni, milyen is volt ez az utunk. Eddig nem tudtam magamat megfelelő ideig ébren tartani, az extrém időeltolódás (12 és fél óra) miatt biológiai óránk teljesen felborult, hiszen pontosan akkor van a szervezetünk szerint este, mikor itt reggel. Így aztán egészen váratlan időpontokban meglepetésszerűen elalszunk, éjjel meg csak szenvedünk álmatlanul az ágyban. Egyetlen előnye volt ennek, még az itteni idő szerint hajnalban kezdődő negyeddöntőket is meg tudtam gond nélkül nézni. (Nem mintha nagyon érdemes lett volna, elég lapos meccsek voltak).

A Yosemite Nemzeti Park

Utunkról csak szuperlatívuszokat tudok majd írni, egészen bámulatba ejtően szép volt az egy hónap, amelyet az USA nyugati államaiban töltöttünk. Olyan csodálatos helyeken jártunk, amelyeket nagyon ritkán látunk – pedig nem lehet azt mondani ránk, hogy otthonülő típusok vagyunk, elég sokfelé megfordultunk már a világban. De bátran mondhatom az egész családom nevében, ilyen fantasztikusan pazar utunk még nem volt. Három tinédzser gyermekünk is egybehangzóan állítja ugyanezt, pedig csak két napot töltöttünk élményparkban (az online szótárak szerint ez a „theme park” magyar fordítása) és egyet vásárlással, a maradék 28 napon jellemzően nemzeti parkokban voltunk, ahol nincsenek boltok, csak igen ritkán van WiFi, de még mobil lefedettség is alig (mondjuk ez mindegy is volt, a roaming úgyis annyira drága, hogy nem használtuk). Az autóban is nagyon sokat ültünk, így csemetéink (és tegyük hozzá mi is) internet-elvonókúrán voltak. Ennek ellenére élvezték az utat, ami mutatja, hogy valóban nagyon szép helyeken jártunk.

Napról-napra tervezem leírni mi is történt velünk, de így kezdésnek pár általánosság talán nem árt. Leginkább azt kell leírnom, hogy Amerikában rendkívül jó és könnyű utazni, főleg ha az ember a természet szépségeire kiváncsi mint mi. Az amerikaiak nagyon szeretnek kirándulni, túrázni, horgászni, vadászni, egyáltalán a természetben lenni, és emiatt szinte tökéletes infrastruktúra van kiépítve ahhoz, hogy kulturáltan és könnyen élvezzük a természetjárást. Ahol mi voltunk nyugaton, a nagy nemzeti parkokon kívül számtalan nemzeti erdő (national forest) és állami park (state park) található, és mindenütt nagyon komolyan kiépített túraútvonalak, pihenők, kilátók vannak, de gondolom nincs ez másképp a keleti parton sem. Megszámlálhatatlan kempingező hely van, amelyek így nyáron jellemzően meg is telnek.

A parkokban és a nemzeti erdőkben sok helyen van kialakítva piknikező hely, egyszerű, de teljesen korrekt asztalokkal. Mi nagyon sokszor ettünk a természet lágy ölén. Nem voltunk vele egyedül, nagyon sok család, baráti társaság választja ezt az amerikaiak közül is.

A pihenőkben, a piknikező helyeken és a túraútvonalak kezdeténél szinte mindenütt van WC, amelyek nagyok, tiszták és WC papír is van mindenütt (egyetlen helyen volt kifogyva), sok helyen még kézfertőtlenítő is van. Még a szagra is csak ritkán lehet panaszkodni, annak ellenére, hogy az egyszerű kertvégi budi továbbfejlesztett változatáról van szó. Valaki rájött arra, hogy ha épít egy külön szellőzőt a gödörbe, akkor nem a WC nyílásán fog megvalósulni a légcsere. 90%-ban működik. Banális dolognak tűnik, de ha az ember ennyit megy mint mi, bizony nagy könnyebbség, hogy nem kell azon parázni, hol fogunk elfogadható mellékhelyiséget találni. Pedig mi sok ezer kilométernyi indiai utazás után bizony nem vagyunk finnyásak.

A nemzeti parkokban mindenütt hatalmas és nagyon igényesen kiépített információs központok várják a turistákat, ahol interaktív bemutatókon mutatják be a park jellegzetességeit. Mindenki már a belépésnél kap térképet, amelyen a parkban található túraútvonalak vannak feltüntetve. Kis táblázatba foglalják a legnépszerűbb túrákat, könnyű, közepes és megterhelő kategóriába rendszerezve. A táblázat mutatja milyen hosszú a túra (mérföldben és percben is) és milyen szintkülönbséget kell közben leküzdeni. A megterhelő kategóriában azt is kiemelik, mitől nehéz a túra. Ha valaki ez alapján sem tud tervezni, az ott dolgozó „rangerek” szívesen adnak tanácsot. Aki több napos túrára vállalkozik (és ebből is elég sokan vannak), akkor be kell jelentkeznie egy (ingyenes) engedélyért, leginkább azért, tudják mekkora túrát tervez, hogy elkezdjék keresni ha nem érkezne vissza.

Maguk a túraútvonalak rendkívül jól karban vannak tartva, pedig sok esetben komoly munka kellett már a megépítéshez is. Voltunk olyan úton, ahol a túra nagy része épített, korlátos deszkalépcső volt, a hegyoldal meredeksége miatt. Sőt, a végpont – ahonnan egy gyönyörű vízesést lehetett látni – is egy nagy deszka-platformként volt kialakítva. Azért az ennél egyszerűbb megoldások vannak többségben. A sivatagos, köves helyeken – ahol ösvényt nem lehet kitaposni – például kőrakásokkal jelzik, merre vezet az út.

Sok helyen a túra kezdeténél térképes tábla mutatja hova vezet, milyen hosszú a túra, milyen a leküzdendő szintkülönbség és röviden ír a hely történetéről is. A nemzeti parkokban és a kilátóhelyeken korrekt információs táblákon mutatják be a hely geológiáját, növényzetét, állatvilágát. Ha pedig valakinek sok ez a civilizációból, akkor sok ezer négyzetkilométer vadon áll a rendelkezésére, hogy elmerüljön a természetben. Erre nekünk nem volt időnk, de biztosan az is nagyszerű lehet.

Nekünk a sok ázsiai utazás után felüdülés volt egy olyan országban lenni, ahol bárhol, bármit ehettünk és ahol minden kisvárosban van minimum Interspar méretű bolt. Vettünk is rögtön az elején egy hűtőládát és ez nagyon jó beruházásnak bizonyult. Amerikában minden hotelben és motelben van jégautomata, így az egész út alatt mindig volt hideg italunk. Sokat számít ez, ha mondjuk éppen 700 kilométert kell megtenni egy nap, mert nem kell lépten-nyomon megállni, hogy oltsuk a szomjunkat. Szerintem legalább fél órát lehet vele nyerni egy hosszabb úton. Ráadásul nyugodtan bevásárolhattunk mindenféle finomságot, azt is tudtuk hűteni. Ez is nagyon hasznos volt, mert ahogy írtam, sokszor ebédeltünk az erdő közepén.

Óriási szerencséjük van az amerikaiaknak, hogy az elmúlt 1000 évből csak az utolsó 200-ban van számottevő népesség az országban, és még az is sokkal kevesebb, mint nálunk Európában. Így nem tudták annyira lelakni, mint mi tettük a saját kontinensünkkel. Nagyon sok helyen meg tudott maradni a háborítatlan természet, és ez egészen elképesztően szép. Persze azért az amerikaiakat sem kell félteni, alig van olyan folyó, amelyen ne lenne gát és sok-sok erdőt kiirtottak, de mégis maradt még bőven vadon.

Egy kis ízelítő abból milyen is a vadnyugaton: (Ezekről fogok írni a következő hetekben)

Arches Nemzeti Park

Glacier Nemzeti Park

Dinosaur Nemzeti Emlék

Bolt

Canyonlands Nemzeti Park

Death Valley Nemzeti Park

Capitol Reef Nemzeti Park

Canyons of the Escalante Nemzeti Emlék

Grand Canyon Nemzeti Park

Redwood Nemzeti Park

Grand Teton Nemzeti Park

King's Canyon Nemzeti Park

Zion Nemzeti Park

A híres 66-os út

Yellowstone Nemzeti Park

Silver Falls Állami Park

Crater Lake National Park

Sequoia Nemzeti Park