Június 20 – 1020 km

A mai nap az utazásról szólt, 1000 kilométer várt ránk nagyjából mintha Bázelbe vagy Frankfurtba mennék Budapestről. Nem is terveztünk mára semmit. Viszont ismét gyönyörű tájakon mentünk.

A Flathead-tó

A tervezett hosszú út miatt a bepakolást ismét este megejtettük, így reggel 6-kor már úton voltunk. A gyerekek megint azonnal elaludtak, én pedig a nemrég felkelt nap fényében vezettem, egy darabig azon az úton, amelyen jöttünk. Most láthattuk milyen szép itt is minden, idefelé olyan nagy eső, volt, hogy semmi sem látszott a hegyekből. Már itt is alig volt forgalom, de ahogy elkanyarodtunk a Flathead-tó mellől, teljesen egyedül lettünk. Szelíden emelkedő dombok között autóztunk, a távolban egy-egy farm, egy lelket sem láttunk sehol. Aztán elértük a Clark folyó völgyét, és ismét kanyargósra váltott az út, ahogy követte a folyót, méregzöld fenyvesek mindkét oldalon. Rengeteg táborhely mellett mentünk el, sok helyen látszott, hogy elsősorban gyermektáboroztatásra vannak kialakítva. Mit ne mondjak, el tudtam volna viselni, ha gyerekként itt kellett volna tölteni a nyaraimat. Nem mintha a Duna ártere nem lett volna hasonlóan vadregényes (én ott töltöttem a nyaraim nagy részét).

Egy farm a semmi közepén. Pont eladó

A folyóvölgy után visszatértünk a 90-es autópályára, a mai napon ugyanis az volt a terv, minél többet menjünk az „interstate”-nek nevezett autópályán, hiszen sokat kell utaznunk, gyorsan kellene haladni. Montanáig ugyanis szinte semmit nem jöttünk ilyen utakon, jó ha 150 kilométert az eddigi 6400 kilométerből. Bevallom ez nem volt tudatos, de nagyon jól tettük, nincs olyan hatalmas különbség a maximális sebességek között és a „másodrendű” utakon alig van forgalom. Beleszámítva, hogy kerülni kellett volna, ha a gyorsabb utakat választjuk, szerintem nem tettük meg lassabban a távokat. Az egészen gyönyörű tájat, a fantasztikus panorámákat pedig nagyon nagy kár lett volna kihagyni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a mai napon hiába mentünk az interstate-n, javarészt lassabbak voltunk, mert mindenütt útépítés volt.

Gyermekeinknek nagyon jó alvókája volt (tegnap sokat sétáltunk), három és fél óra múlva nyitották ki a szemüket, akkor is inkább csak azért, mert én már nagyon éhes voltam és megálltam az International House of Pancakes (iHop) lánc egyik étterménél Cour d’Alene városában, szerintem azért ébredtek fel, mert lelassult a kocsi. Már rég terveztük, hogy elmegyünk egyszer egy ilyen étterembe, nagyon csábító volt, hogy egy palacsintázóban együnk! Sajnos nagy csalódás volt, drágább , mint más helyek, kevés fajta palacsinta van és az is pontosan ugyanolyan, mint másutt – átlagosnak is csak nagyon jóindulattal nevezhető. Senkinek nem ajánljuk. De legalább jól laktunk, az adagok itt is krétakori őslényekre vannak méretezve, nem humanoidokra.

Az a tippünk, hogy ez a Mt. Rainier.

Ezzel el is hagytuk Idaho-t, ahol eddig száraz, sárga fűvel borított, már-már félsivatagos tájon haladtunk. Ez meglepetésünkre Washington államban sem változott, pedig az én fejemben az USA ezen nyugati állama úgy maradt meg, mint azon kevés helyek egyike, ahol mérsékelt égövi esőerdők vannak. Csak ezek szerint nem itt, hanem a Csendes-óceán partján, a csapadék ide már kevésbé jut el. Végül is így is érdekes volt a táj, mintha valaki az egészet arannyal vonta volna be. Csak egy-két nagyobb fa szakította meg időnként az aranyló dombokat. A távolban időnként feltűnt egy-egy hatalmas havas hegycsúcs, amelyekről nem tudtuk eldönteni melyik-melyik, még akkor sem, mikor egy direkt erre készült kilátónál megálltunk.

Annyira rosszul sikerült a tájékoztató tábla, hogy az alapján sem tudtunk igazságot tenni, melyik a Mt. Rainier, melyik a Mt. Adams, melyik a Mt. Saint Helens és melyik a Mt. Hood. De mind a négy nagyon jól nézett ki és a tiszta levegőben mindegyik látszott, holott a mindegyik légvonalban a legközelebbi is 80 km-re volt tőlünk. Nem csoda, olyan szél volt, hogy majdnem elfújt minket. Láttunk is szélerőműveket bőven.

Kennewick városa után nem sokkal elértük a Columbia folyót, és innentől Portlandig (290 km) a folyó völgyében mentünk. Itt átléptünk Oregonba, Az elején mindkét oldalon meredek sziklafalak határolták, annyira közel a folyóhoz, hogy az út egy felöltött gáton ment magában a folyóban. Aztán kicsit messzebb mentek a falak, de végig nagyon szép volt.

Portland előtt közvetlenül még megnéztük a Multnomah-vízesést, amely Oregon legmagasabb vízesése a maga 189 méterével. Egészen az autópálya mellett van, olyannyira, hogy a parkolót a két útpálya között alakították ki, csak ott volt hely. Ez a vízesés is két lépcsőben ér le a 189 méter aljára. Van egy híd az első lépcső alján, oda szépen felkaptattunk. Jól esett kiszállni az autóból. Persze szombat lévén, mindössze 30 mérföldre Portlandtól, nem voltunk egyedül, rengeteg kiránduló gyönyörködött a látványban.

A Multmonah-vízesés. 

Hamar megtaláltuk a szállásunk, amely elég lerobbant környéken volt (utunk során először és utojára láttunk szemetet), de nem volt vele semmi baj és végre földszinti szobát kaptunk. Pont szemben a motellel volt egy pizzéria, úgy döntöttünk ott fogunk enni. Leginkább azért, hogy ne kelljen még egyszer autóba ülni! Jó döntés volt, mert egy nagyon hangulatos helyen ehettünk. Persze nem egy előkelő Michelin csillagos éttermet kell elképzelni. Egy igazi családi hely, ahol nincs is kiszolgálás, magadnak kell odamenni a pulthoz és elhozni a korábban rendelt (és azonnal kifizetett) pizzákat. A pincérek csak annyiban segítenek, hogy leszedik az elhasznált tányérokat, evőeszközöket. Amolyan fél-önkiszolgáló. Ez nagyban felgyorsítja a rendelést, ami sok gyerekkel soha nem árt.

De nem elsősorban ezért tetszett – bár nekem nagyon megfelel, hogy nem kell várni a pincérre – hanem mert a belsőépítész nagyon kitett magáért. 50 éves, lábbal hajtós gyermekautók (vagy azok replikái) lógtak a plafonon, temérdek régi (vagy annak látszó) tábla és felirat a falakon, zászlók és ezernyi más apróság, tökéletesen megkomponálva, úgy, hogy az óriási összevisszaság nagyon hangulatos hellyé áll össze. Mindig csodáltam az angol/amerikai belsőépítészeket ezért. Számtalanszor megesett velem Angliában, hogy elkezdtem egyenként nézni a dolgokat, amelyek olyan helyen vettek körbe, ahol éppen nagyon jól és otthonosan éreztem magam és rádöbbentem, hogy egyenként a felétől kirázna a hideg, de együtt olyan összhatásuk volt, hogy kifejezetten jól éreztem magam.

Hamar választottunk a rövid menüből (ez is fontos része annak, hogy gyorsan forogjanak a vendégek), hamar meg is kaptuk az ételt-italt (bevallom engem az is motivált, hogy ide jöjjünk, hogy így nyugodtan sörözhettem). Teljesen korrekt pizzákat ettünk, ihatónak minősíthető sört (éppen hogy) és jó kólát ittunk, aztán egy perc alatt visszaértünk a szobánkba.

Teljesen jól túléltük a mai napot, ebben persze nagy segítségünkre volt a kényelmes autó, a számítógép (és az azon található filmek), az inverter (hogy bármeddig működjön a számítógép), de leginkább valószínűleg az, hogy rettentő sok élményben volt részünk az elmúlt majd három hétben, nem is esett rosszul egy napig zömében semmit sem csinálni.