Június 30. – Disneyland

Biztos sokan meg fognak kövezni, de mi szeretünk Disneylandben lenni. Tudom, sokak szerint ez egy giccses plasztikvilág, ahol semmi sem eredeti. Így van. Itt minden mű, még a sziklák is. Viszont minden a legapróbb részletekig ki van dolgozva, ezt még azoknak is el kell ismerni, akik utálják – bár erős a gyanúm, hogy a legtöbben ezek közül nem is voltak személyesen egyik parkban sem. Mi jártunk Párizsban, Orlandóban és most Los Angelesben is. És mindannyiszor nagyon élveztük.

Csipkerózsika kastélya esti fényben.

Azt hiszem, attól függ leginkább, valaki felnőtt fejjel is jól érzi-e magát itt, hogy vissza tud-e változni gyermekké egy (vagy több) napra. Mert az tagadhatatlan, hogy a gyermekek legnagyobb része egészen fantasztikusan élvezi azt, amit Walt Disney kitalált. Na, ő egészen biztosan azok közé a felnőttek közé tartozott, akik lélekben mindig is gyerekek maradnak. Sok szempontból nagyon szerencsés, aki sosem nő fel. Ki ne emlékezne arra, milyen felhőtlen boldogság volt gyermekkorban, mikor semmilyen felelősség nem terhelt minket, elhittük, hogy a Mikulás és társai léteznek, és minden nap új csodákat hozott.  Egy nap Disneylandben pont ezt tudja nyújtani – ha valaki ki tud lépni a mindennapok monoton, stresszes egyhangúságából és újra gyermekien tud örülni. Nekünk szerencsére mindig sikerül. 

Valahol olvastam egyébként, hogy a gyermekek határtalan kreativitással, életörömmel és optimizmussal születnek, de nekünk szülőknek és az iskolának módszeresen sikerül ezt szinte teljesen kiölni belőlük.  Ezt hívjuk nevelésnek. Sok igazság van benne. Főleg abból látom, hogy egy olyan országban élek, ahol a népesség legnagyobb részéből nem sikerül ezeket a képességeket kiirtani – nem kis részben azért, mert az oktatási rendszer elég ramaty, a szülőknek meg sokszor nincs idejük foglalkozni a gyerekekkel. Az indiaiak az európaiaknak nagyon gyermetegnek tűnnek. Úgy tudnak örülni egy körhintának, egy biciklinek, három színes petárdának még felnőtt fejjel is, ahogy mi maximum hatéves korban tudtunk. Sajnos ezzel együtt jár, hogy más tekintetben (pl. pontosság, felelősségvállalás stb.) is megrekedtek ezen a szinten. De az kétségtelen, hogy szerintem a saját egyéni boldogsághoz sokkal kevesebb is elég nekik, mint nekünk. Hogy mi ennek a pontos gyökere, az meghaladná jelen bejegyzés terjedelmét – és főleg célját, és nem is tudok rá pontos választ adni. Nem mondom, hogy szeretnék-e olyan gyermeki lelkületű lenni mindig mint ők, de egy-egy napra jól esik. Na, nagyon eltértem a tárgytól, vissza Disneylandbe!

Ikreim Merida hercegnővel

Tudatosan úgy terveztem a túránkat, hogy az utolsó napon mindenképpen jó és hosszú programunk legyen. Egy kis rugalmasságot is bele kellett tennem, mivel nem tudtam sikerül-e - és ha igen mikor –végig menni a Going-to-the-Sun úton a Glacier Nemzeti Parkban. Előzetesen azt reméltük, hogy június 21-én már meg lesz nyitva. Ebben az esetben ott maradatunk volna egy nappal tovább, és az utolsó napunkon az 1-es út lett volna tervbe véve. Sajnos az utat nem nyitották meg 21-én (lsd. itt), ezért maradt egy napunk az út végén, amit nem akartunk lődörgéssel eltölteni, hanem valami jó élménnyel akartunk búcsúzni az USA-tól. Emiatt (is) terveztünk egy egész napos látogatás Disneylandben.

A Disney cég hatalmas szórakoztatóipari központtá nőtte ki magát, a parkjaik régen túlnőttek az eredeti koncepción, Orlandóban 4 egészen különböző témapark van és még több napos hajótúrákat is lehet tenni velük. Már Kaliforniában is két park van, a „klasszikus” Disneyland és a Disney California Adventure Park, ahol elsősorban a Pixar filmjeire alapozott „országokat” találhatunk (a parkok tematikusan különböző „land”-ekre vannak felosztva). Mivel egy napunk volt, semmiképpen nem akartunk pendlizni a kép park között (ezt is lehetett volna), választanunk kellett. Úgy döntöttünk, hogy Disneylandbe megyünk, annak ellenére, hogy ilyenben már voltunk egy párszor. Ezt a nosztalgia mellett elsősorban az indokolta, hogy a Star Wars filmekre alapozott Star Tours itt van. Lányaim pedig nagy Star Wars rajongók, és ezt nem hagyhattuk ki.

Nyitásra ismét odaértünk a pénztárakhoz, és szerencsénkre elfogadták a Travellers csekket (és ott még nem is tudtuk, hogy a vésztartalék hitelkártyánk akkor már le volt tiltva! Nem tudom hogyan jutottunk volna be, nem volt már annyi készpénzünk). Disneyland nem olcsó mulatság, az 500 dolláros csekkből húsz dollárt kaptam vissza. A sorbanállás miatt pár perccel kilenc után értünk be, és egyből a „Tomorrowland” (Disneyland is fel van osztva tematikusan) részbe rohantunk (szó szerint), mert a két kedvenc attrakciónk – a Star Tours és a Buzz Lightyear Astro Blasters – itt van. Gyorsan vettünk egy úgynevezett Fast Pass-t (a nagyobb attrakciókra lehet ilyet venni. A gép leolvassa a belépődet és megad egy órás intervallumot, amikor egy rövid sorba tudsz beállni. Amíg le nem jár az időintervallum, másra nem ad Fast Pass-t a rendszer. De így is megéri, nagyon sok időt lehet vele spórolni) a Star Tours-ra, majd beálltunk a normál sorba. Hamar bejutottunk, reggel még sehol nincsenek sokan.

Itt voltunk 7x.

A Star Tours egy 3 dimenziós, mozgó nézőtér előtt vetített film, ahol a nézők egy C3PO által vezetett űrhajóban menekülnek birodalmi üldözőik elől. Egészen élethű. Ráadásul úgy van megcsinálva, hogy sokszor végig lehet ülni. Két része van a filmnek, a.)-ahogyan az űrhajó áttöri magát a bázis védelmi rendszerén és hipersebességre kapcsol, b.)-a hipertérből visszatérve, valahol az űrben ismét pont egy csata közepébe kerülünk. Mindkettőre több változatot is készítettek, pl a hipertér után Courascant, vagy Naboo, vagy Kashyyk, vagy Hoth, vagy Tatooine bolygóján találtuk magunkat. A számítógép véletlenszerűen rakja össze a két részt, így mi annak ellenére nem láttunk két teljesen ugyanolyat, hogy a nap folyamán hétszer (!!! - mondtam, hogy a lányaim Star Wars őrültek) voltunk.

A másik kedvencünk Buzz Lightyear kalandja, ahol szellemvasút-szerűen megy egy kis kocsi a sínen, „lézerfegyvereinkkel” (ezek a kocsihoz erősített műanyag „lézer”pisztolyok) kell különböző célpontokat eltalálni, és a gép számolja, hány találatunk van. Értelemszerűen minél nehezebb eltalálni (pl, mozog, vagy csak időnként tűnik fel), meg minél messzebb van a cél, elvileg annál több pontot kapsz, de erre konkrét bizonyítékot nem tudunk felmutatni (annak ellenére, hogy ezen legalább nyolcszor végigmentünk és még meg is állt velünk a kocsi – amikor is folyamatosan tudtunk tüzelni), szerintem teljesen véletlenszerűen adja a gép a pontokat. De mindegy is, remek szórakozás Zorgra lövöldözni.

Az egyik kényszerű megállást felhasználtuk egy fotózásra.

Egészen éjfélig ott voltunk a parkban, mindenre fel tudtunk ülni, amire akartunk, kivéve a Space Mountain hullámvasutat, amely először javítás alatt volt, majd estefelé egy fél órára ugyan kinyitott, de ezután „technikai okok miatt” ismét lezárták – a kezelők megsúgták, ez azt jelenti, valaki összehányta magát és a kocsit. Nagyon élveztük az egész napot, nem is részletezném mennyi mindent csináltunk, csak egy-két érdekességet.

Ami nagyon meglepett bennünket, hogy több attrakció is volt, amely nem működött. A Space Mountainról már írtam, de ugyanígy álltak más hullámvasutak is egy ideig. A Buzz Lightyear-os „szellemvasút” háromszor is megállt velünk, egyszer ki is kellett sétálnunk, annyira elromlott. Egy helyen pedig a sorból fordultunk vissza, mikor bemondták, határozatlan ideig nem megy az attrakció. Persze nem lehet egyszerű karbantartani olyan mechanikus eszközöket, amelyek az év 365 napján napi 17 órát folyamatos üzemben mennek.

A leghosszabb időt a Splash Mountain-on vártuk, több mint egy órát. Ezt mindenképpen Fast Pass segítségével kellett volna abszolválnunk. Szerintem nem érte meg ennyit várni rá, de a gyerekeknek – főleg Petinek – nagyon tetszett. Így ezt sem bántuk meg. Természetesen elmentünk az „It’s a Small World” hajókázásra is. Ezt senkinek nem szabad kihagyni - bár egy website szerint a zenéje több évig (vagy örökre) tartó poszttraumatikus stressz szindrómát okozhat – aki igazán magáévá akarja tenni a „diznis fílinget”. Egy kis hajóban megyünk körbe a világ számos országát ábrázoló mozgó-táncoló bábuk között, miközben folyamatosan szól a fülbe- és tenyérbemászó zene. Aki egyszer végigüli, soha nem fogja elfelejteni ezeket a taktusokat. Na, ez az az attrakció, amelyet mindenki kerüljön el, aki nem tud felemelkedni egy négyéves szintjére.

Irány az agyzsibbasztó zene!!!

A szerencsés gyermekek bejuthatnak a Jedi képző akadémiára, ahol pár óra alatt mindenki Jedi lovag lesz. Még a sötét nagyúrral is találkoznak a végén! Lányaim nagy bánatára 12 év a felső korhatár. De annak tanúi lehettünk, ahogy az ifjú padawanok megküzdenek Darth Vaderrel, aki persze próbálja elcsábítani őket a sötét oldalra. Mivel senki nem áll kötélnek a végén megszégyenülten eltűnik (szó szerint, mert az egész színpad lesüllyed vele együtt) a fiatalokat pedig Jedivé avatják.

Reszkess Darth Vader!

Kellemes meglepetés volt, hogy lehetett egész ehető kajákat is venni, az eddigi tapasztalataink nagyon rosszak voltak. Itt szerencsére csak drága volt a kaja, de nem ehetetlen. Viszont azt is láthattuk, hogy nyugodtan hozhattunk volna szendvicseket, ami még mindig jobb lett volna, mint az itteni étkek, bármennyire is jobbak, mint Orlandóban volt évekkel ezelőtt. Vagy változott a policy, vagy itt elve más, mert Orlandóban nem lehetett saját kaját bevinni.

Annyit még mindenképpen meg akarok írni, most már tudjuk, miért vannak számunkra jópofa de azért elég giccsesnek tűnő házak a park Main Street America részén. Utunk során számos helyen láthattuk, hogy az amerikaiak valóban ilyen házakat építettek. (lsd itt)

Nagyon jól tettük, hogy ezzel a programmal fejeztük be nagy túránkat, mire hajnali fél egy körül hazaértünk, gondolkodás nélkül elaludtunk, nem keseregtünk azon, hogy ez volt az utolsó napunk.